A bárányka alig jött a világra, észrevette, hogy az állatok között ő a
leggyengébb. Állandóan torkában dobogott a szíve. Nagyon félt, hogy
valami vadállat megtámadja. Nem tudta, hogyan fog megmenekülni.
Elmesélte bánatát a Teremtőnek.
Szeretnél kapni valamit, hogy megmenekülj? - kérdezte jóságosan a Teremtő.
- Igen, jó lenne - volt a válasz.
- Megfelelne egy pár erős agyar?
- Akkor a friss füvet biztosan nem tudnám leharapni.
- Akkor két hegyes szarv, talán?
- Az sem, mert biztosan rosszra használnám őket.
- Vagy olyan méregfog, mint a kígyóé, hogy mérget marjál az ellenfél testébe?
- Szó sem lehet róla. Engem is gyűlölne mindenki.
- Talán akkor két erős pata?
- Az sem kell, mert lónak néznének.
- De mégis, valami csak kellene, hogy megsebezd, aki meg akar támadni?
- Megsebezni, én? Arra nem lennék képes. Inkább maradok olyannak, amilyen vagyok.
Elfelejtettük, hogy bizonyos fokig olyanok vagyunk, mint a védtelen bárányka, éles fogak vagy karom nélkül, minden támadásnak kiszolgáltatva.
Nem a ravaszság ment meg, hanem az áldozat: a képesség, hogy másokat szeressünk vagy helyet engedjünk mások szeretetének.
Nem a mi keménységünk ad az éjszakának langyos meleget, hanem mások
óhaja, hogy fel tudjanak melegedni. Az ember igazi ereje a gyengédsége.
Kommentáld!