A tettek hangosabban beszélnek a szavaknál.
ansi, k, 2011-05-10 21:29
Billnek hívják. Loboncos haja van, itt-ott lyukas pólót és
farmernadrágot visel, a lábán nincs semmi. Ez volt szó szerint a teljes
ruhatára a főiskolai négy év alatt. Zseniális ember. Kicsit az ezotéria
felé hajló, ragyogó elme. A főiskolai évek alatt lett keresztény.
Szemben a kollégiumunkkal volt egy templom, igencsak konzervatív,
jólöltözött gyülekezettel. Meg akarták szólítani a főiskolásokat, de nem
igazán tudták hogyan fogjanak hozzá.
Egy nap Bill elhatározta, hogy bemegy a templomba. Amúgy loboncosan,
mezítláb, farmerban és lyukas pólóban. Az istentisztelet már
elkezdődött. Bill elindult a padsorok között előre, hogy helyet keressen
magának. A templom tele volt, nem talált ülőhelyet. Az emberek
fészkelődtek, de senki sem szólt rá. Bill egyre közelebb került a
pulpitushoz, s mikor rájött, hogy nem talál helyet, szépen letelepedett
törökülésben a szőnyegre. (A kollégiumi haverokkal ez természetes lett
volna, de ez a gyülekezet tuti, hogy sosem látott még ilyet!) Az emberek
merev derékkal ültek, a feszültség tapintható volt.
Ekkor a lelkész észrevette, hogy hátulról egy öreg presbiter elindul
Bill felé. Nyolcvanas éveiben járt már, haja ezüstszürke, három részes
öltönyt viselt. Kegyes ember volt, nagyon elegáns, nagyon
méltóságteljes. Botra támaszkodva járt, s ahogy közeledett a
fiatalemberhez, sokan úgy gondolták, senki sem hibáztatja majd azért,
amit tenni fog. Ki várhatná el, hogy egy ilyen korú öregember megértsen
egy padlón ülő kollégiumi suhancot?
Időbe telt, míg az öreg elérte a fiút. Csend volt, mindenki feszülten
figyelt, csak az öreg botja koppant néha a padlón. Mindenki őt nézte.
Lélegzetüket is visszafojtották. A lelkész sem folytatta a
prédikációját, várta, mit fog tenni az öregember. Ekkor azt látták, hogy
az öreg a botjára támaszkodva nehézkesen lekuporodik, majd leteszi a
botját, s odaül a padlóra a fiatalember mellé. Ne érezze magát egyedül.
Kommentáld!