A BOHÓC IMÁJA
Olvasom a 150. zsoltár szavait: Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek
lanttal, kürtzengéssel, hárfával, dobbal, körtáncot járva, zengő
cintányérral. Eszembe jut egy vallomás, egy lelkésznőé, aki afrikai
bennszülött asszonyoktól tanulta meg, hogy Istent dobpörgéssel, tánccal
is lehet köszönteni, dicsérni, s megkeresem az elmentett történetet,
amely szerint élt egy cirkuszi bohóc, aki tréfáival és táncaival
kacagtatta meg az embereket.
Egy nap azt érezte, Isten a szerzetesi életre hívja. Szerzetes lett.
Boldog volt, hogy társaival Istent szolgálhatta. De hamar elcsüggedt,
mert érezte, nem tud imádkozni, csak táncolni. Ezért amikor már mindenki
elaludt, titokban előszedte bohócruháit, lement a templomba, és az
öröklámpa fényénél eljátszotta a legkedvesebb cirkuszi számát.
Így ment ez hosszú ideig minden éjszaka, míg egy barát meg nem neszelte a
dolgot. Futótűzként terjedt a kolostorban, hogy az új testvér
megbolondult. Az apát is meg akart győződni erről, és lesben állt. Nyílt
a templom ajtaja, belépett a bohóc barát. Meghajolt a Mária-szobor
előtt, s elkezdte ügyes mutatványait. Mert ő csak ezt tudta imádkozni.
Az apát megdermedve nézte. Már éppen fel akart ugrani, hogy elkergesse,
amikor látja, hogy megmozdul a Mária karja, és szelíden letörli a
szegény bohóc verejtékes homlokát… Abban a pillanatban megértette, hogy
Isten előtt imádságnak számít minden szavunk, gondolatunk, tettünk,
amelyet legjobb akaratunk szerint az ő dicsőségére teszünk életünkben.
Kommentáld!