Tegnap az óvodában egy kisgyerek átadott nekem egy csokor hóvirágot.
Azt mesélte, hogy a testvérével szedték….
Suttogva köszöntem meg, majd a délelőtt folyamán hosszasan meséltem arról, hogy nem szabad leszedni a hóvirágot, mert hogy védett, s hogy miért is az.
No meg, hogy a virágok is a természetes lelőhelyükön a legszebbek, kár a vázába tenni őket.
Aztán eszembe jutott valami.. ami velem történt meg már nagyon régen….
Kislány koromban gyakran töltöttem a nyarat Zalában, pontosabban Kilimánban,
Unokanővéremnek akkor udvarolt egy fiú, Bandinak hívták.
Ebben az időszakban talán hat, vagy hét éves lehettem. Az unokatesómat csak úgy engedték el otthonról vasárnap délután, hogy engem is a gondjaira bíztak. Persze nem örültek nekem, de hát mit tehettem én…

Kolonc voltam…, jó lett volna valahogy megszabadulni tőlem… de nem lehetett.
Kitalálták, hogy a közeli erdőbe mennek sétálni.
Engem majd úgy is leköt ott a sok szép minden…, nem figyelek rájuk.
Emlékszem… előttük kellett mennem. Néha hátra pillantottam, s láttam, hogy csókolóztak. Gondoltam magamban, ne aggódjatok, nem árullak én el benneteket…
Egyszer csak valami különlegesen lágy illatot éreztem. Soha nem találkoztam még ezzel az illattal.
Aztán hamarosan felfedeztem az illathoz tartozó gyönyörű virágokat is.

Akkor láttam először erdei cikláment. Nagy csokorral szedtem s teljesen, megfeledkeztem én a mögöttem andalgó szerelmespárról.
Arra is tisztán vissza tudok gondolni, hogy a nagynéném is örült a virágnak, amikor hazavittük , s unokanővérem sem lett az erdei séta miatt megdorgálva.

Aztán évek, évtizedek teltek el… Bandiról nem hallottam, az unokanővérem máshoz ment feleségül, s mára már ötszörös nagymama. Nagynéném pedig már 20 éve a testvéreihez költözött az angyalok közé..
Néha, amikor találkoztam egy - egy nemesített ciklámennel, mindig eszembe jutott, hogy milyen más volt az illata az erdei ciklámennek. Sajnos többé nem adatott meg nekem, hogy az illatában és a szépségében gyönyörködjek.
Néhány éve történt, hogy az óvodából szülői értekezlet miatt, elég későn értem haza, már kezdett sötétedni… ha jól emlékszem augusztus volt.
Ahogy a kilincshez ért a kezem. Valami idegen anyagot is fogtam vele… tisztán éreztem, hogy valami növény. Az illatát is , de nem volt időm gondolkodni, hogy beazonosítsam, mert gyorsan kinyitottam az ajtót, villanyt kapcsoltam és akkor ott, földbe gyökerezett a lábam. Egy hatalmas erdei ciklámencsokrot tartottam a kezemben. Annyira örültem, hogy azt elmondani nem tudom. Nem tudtam szabadulni tőle, hol ide, hol odavittem.

Vajon ki tehette oda a kilincsre akasztva… A férjem nem lehetett, hisz akkor éppen Németországban dolgozott.
Ki gondolhatott ilyen szeretettel rám? Napokon át kérdezősködtem, de senki sem tudott hasznos információt adni.
Hát gondoltam: akárki is legyél, Te kedves virághozó.., áldott legyen a neved, amíg csak élsz!
Rohantak a napok, megint eltelt egy-két év.

Nagyfiammal Budapestre utaztunk egyetemi felvételire, már kora hajnalban ott ácsorogtunk a buszmegállóban, amikor a láttuk, hogy nem csak mi utazunk ilyen korán, hanem a falu egyetlen gombázója is.
Nem is tudtuk az igazi nevét, csak mindenki gombás Sándornak hívta.
Ő úgy ismerte a környező erdőket, gombákat, mint a tenyerét. Kosárszám hordta fel Budapestre eladni.
Tavasszal, meg a hóvirágot kötötte csokorba, azt vitte fel a fővárosba.
Ezzel kereste meg a mindennapi a betevőt.
Egyedül élt, a feleségét régen eltemette, gyermeke meg sosem volt.
Nem bántott ő senkit, csak néha bolondosnak tartották, mert magában beszélt.
Gombás Sándor tehát utazni készült, kosarában most is vitt valamit, letakarva.
Köszönt… s beszélgetésbe kezdtünk. Nem volt ő buta ember, többet tudott a természetről, mint azok, akik csak a könyvekből tanulmányozzák.

Szinte sajnáltam, hogy megérkezett a buszunk, mert szívesen hallgattam volna még..
A vasútállomásra érve már nem láttam Őt… csak amikor Budapesten, a pályaudvaron álltunk, akkor köszönt oda újra. Megemelte a kalapját, aztán halkan odasúgta a fülembe…" hiába tiltották meg a ciklámen szedését…azért magácskának még egyszer viszek egy csokorral a Baláta - tó mellől.. mert én tudom ám hogy szereti a szépet”
Mielőtt bármit is mondhattam volna, eltűnt a szemem elöl.
Megoldódott a rejtély…
Az ígéretét azonban nem tarthatta be, - tehát nem sértette meg már miattam a törvényt, - mert két éve már, hogy baleset érte. Egy autó gázolta halálra….egy erdész terepjárója…