A halál az ember legnagyobb ellensége. Egyszer minden ember meghal, még a
legnagyobbak is. Az egész fizikai, biológiai és társadalmi élet a halál
uralma alatt van, Isten átka miatt, amit az ember érdemelt ki, amikor elsõ
alkalommal nem engedelmeskedett Isten szavának és ezzel bûnt hozott a
világba (1Mózes 3,17). Jézus Krisztus, az örökkévaló Isten Fia és a világ
megígért megváltója, legyõzte a halált, magára véve az átkot (Galácia
3,13). Ezzel megnyitotta az Istenhez és az örök élethez vezetõ utat.
Feltámadása a történelem legfontosabb eseménye és a legjobban bizonyított
tény. Több bizonyíték és tanúvallomás támasztja alá, mint a világ kezdete
óta történt minden más történelmi eseményt. Ezért feltétlenül szükséges,
hogy mindenki szembenézzen Krisztus követeléseivel a saját életére nézve.
A kereszténység létezése már önmagában is bizonyíték. Az apostolok
prédikációinak középpontjában mindig a feltámadás állt (lsd. ApCsel
2,22-36; 3,14-15; 4,10-12; 10,36-43; 13,26-39; 17,31; 26,22-23 stb.) "Az
apostolok pedig nagy erõvel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról,
és nagy kegyelem volt mindnyájukon." (ApCsel 4,33), és emiatt az üzenet
miatt hittek sokan Krisztusban, és - ahogy az ellenségeik is elismerték -
"az egész világot felforgatták" (ApCsel 17,6). Az elsõ keresztények hithû
zsidók voltak, akik a hetedik napon (szombaton) imádták Istent, de ezután a
hét elsõ napján, a feltámadás napján (vasárnap), kezdtek találkozni.
Ezelõtt az Egyiptomból való szabadulás ünnepe volt a legnagyobb számukra,
most viszont a Húsvét lett az, mivel felismerték, hogy Krisztus
beteljesítette a próféciákat, mikor meghalt az Isten Bárányaként és
feltámadt. A vasárnap és a Húsvét megünneplése, az Úrvacsora és maga a
keresztény egyház is mind visszavezethetõk az apostolok idejébe, s
mindezek csak a feltámadás tényével magyarázhatóak.
Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy az apostolok és a korai keresztények,
több tízezres számban, hittek a feltámadásban és hirdették azt. Vajon
elképzelhetõ az, hogy tévedtek és a hitük valamilyen gonosz hazugságon vagy
fanatikus csaláson alapult?
Minden okuk meg lett volna rá, hogy ilyesmit gondoljanak, hiszen sokukra
nagy szenvedést hozott a hite. Elvesztették vagyonukat, gyakran életüket
is, az elsõ század zsidó és római üldözéseiben. Biztos, hogy nem álltak
volna ki amellett, hogy Megváltójuk legyõzte a halált, ha nem lettek volna
szilárdan megyõzõdve róla, a tények alapos mérlegelése után.
Hallották az apostolok és az ötszáz ember (1Korinthus 15,6) vallomását,
akik mind látták az Úr Jézus feltámadását, s ez meggyõzte õket.
Néhányan azt mondták, hogy Krisztus megjelenése a feltámadása után csak
látomás és hallucináció volt, vagy az illetõ kilétének eltévesztése. A
látomás és hallucináció viszont nem ismétlõdhet többször, egyénekkel és
csoportokkal, ahogy azt itt láttuk. A tanítványok pedig biztosan
felismerték Jézust, hiszen több mint három évig minden nap együtt voltak
Vele.
Egyébként amikor meglátták Õt a felsõ szobában, elõször maguk is "azt
hitték, hogy valami szellemet látnak." (Lukács 24,37). Jézus viszont
bíztatta õket, hogy érintsék meg, különösen a szögek nyomait a lábán és a
kezén. Mikor pedig mindezek után együtt vacsorázott velük, minden kétségük
elszállt, hogy Jézust magát látják, ugyanabban a testben, amiben eddig is
volt.
Mások szerint sohasem halt meg, csak elájult. Ez az állítás is csak azt
mutatja, mi mindent képes kitalálni az ember, hogy ne kelljen szembenéznie
a tényekkel. A római katonák halottnak mondták, víz és vér keveréke ömlött
ki megsebzett oldalából, nehéz halotti lepelbe tekerték és három napra egy
sírba zárták. Egy halálosan megsebzett, legyengült, csaknem halott Jézus
soha nem ösztönözte volna tanítványait olyan bátorságra és erõfeszítésre,
amirõl hamarosan tanúbizonyságot tettek. De még ha elájult is volna,
hamarosan meghalt volna, mint egy legyõzött és tehetetlen vezetõ.
A több mint tíz megjelenésen túl ott van még az üres sír ténye is. Római
pecséttel volt lezárva, halálos ítélet terhe mellett õrizte egy római
katonai osztag, a bejárata elé pedig egy nagy követ gördítettek. Ennek
ellenére amikor az elsõ húsvét reggelén egy dicsõséges angyal elgörgette a
követ, a katonák félelmükben elfutottak, a halott pedig eltûnt, miközben a
halotti lepel ott maradt a sírban.
Az üres sírt sosem tudták mással magyarázni, mint a feltámadással. Ha a
test még mindig meg lett volna a sírban vagy máshol, a rómaiak és a zsidók
minden bizonnyal felmutatták volna, hogy ezzel kioltsák a futótûzként
terjedõ keresztény hitet. Ha viszont az apostolok vagy Jézus más barátai
vitték volna el, és tudták volna, hogy halott, sosem hirdették volna a
feltámadást amivel esetlegesen halálbüntetést vontak volna magukra. Egy
ember sem áldozza szándékosan az életét olyan valamiért, amirõl tudja, hogy
hazugság.
Az üres sír és Krisztus feltûnései feltámadása után mind bizonyítékok. Ezt
csak alátámasztja a Biblia következetes tanítása, a korai keresztények
irodalmában található számtalan utalás erre a témára, az egyház intézménye,
a vasárnap és a húsvét és az Ótestamentum ígéretei, valamint annak a
szüksége, hogy az életnek igazi értelme legyen. Ezek mind Krisztus
feltámadását bizonyítják.
Nincs más olyan tény a történelemben, amit a bizonyítékok ilyen sora
támasztana alá. Végül pedig a megváltás és az örök élet tapasztalata
tanúskodik mellette, amiben mindenki részesült, aki hitét az élõ Krisztusba
helyezte. "Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy
Isten feltámsztotta õt a halálból, akkor üdvözülsz." (Róma 10,9).
Kommentáld!