Egyszer élt egy halacska a hatalmas óceánban. Nagyon okos halacska
volt és mindig próbált fejlődni. Az volt a kedvenc időtöltése, hogy
mikor sütött a nap, fent úszkált az óceán felszínén, és élvezte, ahogy a
napsugarak melengetik a testét.
Egyik nap aztán gondolt egyet
és el kezdett azon töprengeni, hogy miként tudna még közelebb kerülni a
naphoz, hogy még jobban érezhesse langyos érintését. Lendületet vett hát
és teljes erejéből neki állt úszni az ég felé. Felgyorsult, és
kiszabadult a víz fogságából. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig
lebegett az óceán fölött, aztán vissza csobbant a habokba. Míg repült
sokkal jobban érezte a nap sugarait, így ezután minden nap ezt csinálta,
ugrált ki a vízből.
Egyik nap,
mikor így ugrált, elég közel került a parthoz, és észre vette, hogy egy
nagyhírű mester sétál ott éppen. Több se kellett neki és nagy
lendületet vett, hogy szólhasson neki. Ki ugrott a vízből és míg a
levegőben volt, oda kiáltott, hogy -Mester! De vissza pottyant, úgy
ahogy szokott. Aztán újra ugrott, és megint kiabált, hogy -Mester!
Aztán el kezdett kiugrálni a vízből, és minden egyes ugrásnál egy egy
szót kiáltott, egészen addig, míg a mester észre nem vette.
-Mester!
-Mester!
-Kérlek!
-Fogadj!
-Engem!
-Tanítványoddá!
-Ígérem!
-Nagyon!
-Szorgalmas!
-Leszek!
A mester látta a halacska nem minden napi erőfeszítéseit és úgy
döntött, hogy elfogadja tanítványának. Be ment hozzá a vízbe és tanítani
kezdte…
A halacska, ahogyan ígérte, nagyon szorgalmas volt és
hamarosan ki tudott jönni a partra sőt, rövid időn belül már nem is
kellett vissza mennie a vízbe, hanem tudott élni a parton. Mikor
eljutott erre a szintre, megkérte a mestert, hogy had menjen vele és
éljen vele a házában. A mester nagyon elégedett volt a szorgalmas
tanítványával, így megengedte, hogy a halacska is ott lakjon vele a
házában a többi tanítványával együtt.
A halacska a ház
kertjének egy nedvesebb részében húzta meg magát és bárki jött a
csodájára, vagy csak bárki jött a házba, mindig nagy lelkesedéssel
dicsőítette tanítóját, hogy milyen nagyszerű mester is ő, hiszen még egy
halat is meg tudott tanítani arra, hogyan éljen a szárazföldön…
Tellt múlt az idő, s ők így éldegéltek, mikor is egy hatalmas vihar
kerekedett egyik éjszaka. A mester háza körül magas kő kerítés volt és
egy hatalmas erős kapu tartotta távol a hívatlan látogatókat. Most, hogy
a vihar még soha nem látott hevességgel ontotta magából az esőt, a föld
nem bírta elnyelni úgy, ahogyan az az égből alá szállt és a kerítés
között szépen összegyűlt a víz, és reggelre mindent ellepett…
A halacska pedig megfulladt…
A történet tanulsága pedig az, hogy jó, hogy fejlődsz és tanulsz egy
mestertől, de soha ne felejtsd el azt, hogy honnan jöttél, vagy amit
egyszer már megtanultál…
Ezt a történetet Ed Martin (15Dan) Sihantól, a ma a földön élő, egyik legidősebb ninja-mesteretől hallottam.
Kommentáld!