A karácsony fénye
mese


A messze-messze erdő mélyén kis házikó állt megbújva a mohos, öles fák árnyékában. A házikó súlyos farönkökből készült valamikor réges-régen, már senki sem emlékszik, hogy mikor. Zsindelyes fedelét belepte a moha, és a sok év alatt lehullott falevelek vastagon belepték. A házikó lakója egy öreg-öreg néne volt, egy hajlott hátú anyóka, aki talán már a századik évét taposta. Ő maga sem emlékezett rá, mert már olyan sok tavasz és tél ráköszöntött, csak jönnek-mennek az évszakok, és ő nem is számolgatja már.
A házikóban a nagymamájával és a nagypapájával meg az édesanyjával és az édesapjával lakott egykor. De ők már mind elmentek, magára hagyták. Ő pedig nem talált magának párt, azazhogy nem is keresett. Mert erre nem jár teremtett lélek, ő pedig nem megy ki az erdőből sohasem. Pedig ha nem járt olyan helyen, például faluban vagy városban, ahol megfordultak a legények, akkor hiába volt ő szép lány egykoron, bizony, azt nem vehette észre senki. Így hát be se kötötték a fejét, nem lett belőle feleség, és nem születtek gyermekei sem. Így éldegélt hát egyedül a rengeteg erdőben. De sose félt, mert mindig voltak barátai. Barátai a fák, a bokrok és virágok. Barátai az erdő vadjai, mindahány. Ismert minden neszt, minden szellőfuvintást, tudta, hogy mikor milyen idő lesz, és nem ijedt meg a saját árnyékától. Pedig az erdő sűrűjében nagy volt a sötét, és mély volt a csend. Csak a madarak csicseregtek, a harkályok kopogtattak, a lehullott avarban pedig nyuszikák és egérkék sertepertéltek, matattak ennivaló után kutatva, kis és nagy vadak jártak-keltek mindenfelé. Szóval, sose volt egyedül.
Az anyóka a nyarakat azzal töltötte, hogy bogyókat és vad gyümölcsöket, magvakat gyűjtögetett. Tudta, melyik növény milyen betegségre jó, és hogy melyik virágból lehet finom teát főzni. De azért ő mégiscsak leginkább a vadrózsa bogyójából, meg a kamilla virágából szeretett teát főzni magának. Minden este elkortyolgatott egy bögrécskényit, miközben a hintaszékében ringatózott a tűz mellett a nagyanyja vállkendőjébe burkolózva.
Egyszer, egy nyári napon, amikor az erdő széléig bandukolt gyűjtögető útján, egy soványka elárvult cicára talált. Valahogy eltévedt szegényke, messzire került az emberlakta helyektől. Megsajnálta az anyóka szegényt és magával vitte a kunyhójába. Ott megetette-megitatta, és a kemencesutban kialakított neki egy jó kis fekvőhelyet: odatette neki a régi kabátját. A cicuska jól érezte magát, és el se ment többé. Az erdőbe is kettecskén jártak, és ott sündörgött az anyóka lába körül, amikor gallyat gyűjtött télire.

Aztán beköszöntött a tél. De a nyáron nem tudott az anyóka most elég gallyat gyűjteni, hogy kitartson tavaszig, ezért néha el kellett ismét mennie. De amikor leesett a hó, akkor már nagyon nehéz volt találni egyetlen lehullott ágat is. Így hát kénytelen volt a kidőlt öreg fákból kis darabokat letörni: a kérgüket fejtegette, és a korhadt ágaikat törögette, és azokat kötötte össze, majd az így összekötött rőzseköteget a hátára vette és hazaindult. Előző nap nagy vihar volt az erdőn, és a fák közül sokat kidöntött. De ezeket nem tudta ő magával vinni: gyenge volt a karja hozzá, hogy fejszével elvágja, még a kisbaltát is nehezen forgatta már. Meg már a háta is igen hajlott volt, felegyenesedni már nem nagyon tudott, a nehéz munka már nem neki való. Bezzeg, amikor fiatal volt és erős!... De hol van az már - sóhajtott. A cica elkóválygott, elbóklászott valamerre, s az anyóka hiába hívogatta, füle botját se mozdította. Egyszer csak valami neszre lett figyelmes: hát látta ám, hogy egy kis fenyőt kettétört a tegnapi szélvihar. A cicuska meg éppen ott hintázott a szúrós ágak között és a zizegő tűlevelekkel játszadozott. Ej-ej, gondolta az anyóka - te rosszcsont, te, - és levette a macskát, a földre tette, szegény egészen belesüppedt a mély hóba. A kis fenyőt pedig fogta, és hazavitte. Gondolta, hogy majd jó lesz a tűzre. Örült, hogy a cicus rátalált a kis fára.
A házba érve a rőzsekévét a tűzhely mellé dobta, a kis fácskát meg beállította a sarokba. Hanem közben a tűz kialudt és ő nem tudott újat gyújtani, mert a sötétben nem találta meg a kovakövet és a taplót. Pedig mindig az asztalon tartja, most pedig nem voltak a helyükön. Biztosan a macska guringázta el valamerre, csakhogy a sötétben nem akadt rá, hiába tapogatózott mindenfelé. No, majd holnap, fénnyel, amikor nappal lesz - gondolta, és lefeküdt aludni.
Másnap aztán meglett a tűzszerszám, be tudott fűteni és a teáját is megfőzte. A fény pedig a kis fenyő tűleveleire esett, azok pedig csillogni kezdtek. De szép - gondolta az anyóka. Eszébe jutott, hogy régen, amikor még kicsi gyerek volt, az édesapjával egyszer bementek a faluba télen. Akkor nem volt ilyen nagy a hó, de a dér és a zúzmara mindent hófehérre festett, a gyerekek arcát meg pirosra csípte a fagy. Vittek magukkal csipkebogyót, azt eladták a patikáriusnak, és vettek az árán tűzszerszámot, mert a régi már nagyon megkopott és nem akart sehogyse szikrát adni.
Ez az a tűzszerszám, amit ma is használ még.
Akkor látták, hogy az emberek házaiban fenyőfákat állítottak a szobák közepére és a gyerekek feldíszítették almával, aranyra festett dióval, színes papírcsokrokkal, miegyébbel.
Most mindez eszébe jutott, és gondolta, ő is feldíszíti magának a kis fenyőt a sarokban. Tett is rá bogyókat, és gyümölcsöket, amiket nyáron gyűjtött az erdő bokrairól. Szép lett a fa. Csak a cicus nem volt vele kibékülve: minden mozdulatnál oda-odakapott, a zörgő dolgokkal szeretett volna inkább játszani. Fel is mászott a fácskára, amitől néhány gyümölcs le is pottyant. Ekkor leugrott és hajkurászni kezdte a padlón a guringázó gömbölyűségeket. Sokáig eljátszadozott így. Végül beleunt, és a sutba vonult aludni. Az anyóka is belefáradt már, a tűzre már nem tett új tüzelőt, hogy hamar kialudjon, és nyugovóra tért.
A tűz még pislákolt, és a fénye rávetült a karácsonyfára. Szép volt, nagyon szép, legalábbis az anyókának nagyon tetszett. Le-lecsukódott pillája, félálomban volt már, amikor megpillantotta, hogy a kis fácska csúcsán valami csillogni kezd. Meg-megvillant néhányszor, majd kihunyt a fény. Nem tudta, mi lehet az, még az álom is kiment a szeméből. Tudta, hogy oda ő nem tett semmit, ami csilloghatna. Kibújt a meleg dunyha alól, a tűzhöz ment és felszította, mert mostmár nagyon kíváncsi lett. Amikor fellobogtak a lángok, akkor vált csak láthatóvá, hogy a fa csúcsára felmászott a cicuska, és ott, az utolsó kis ágakra gugyorodott. Összehúzta magát kicsire, hogy le ne essen, de nagyon jól érezte magát, mert innen minden zugot szemmel tarthatott. Az ő szeme volt, ami csillámlott, meg-megvillant a tűzhely kihunyni készülő fényénél.
Az anyóka elmosolyodott, és ezzel a mosollyal az arcán tért ismét nyugovóra. A kedves kis állat jelenléte boldogságot hozott az életébe.
Milyen furcsa, hogy sohasem érezte semminek és senkinek a hiányát, elvolt egyedül, és úgy gondolta: boldog. De íme, most, öregségére kell mégis rájönnie, hogy valami mégis hiányzott.

Ismét félálomban volt már, amikor eszébe jutott, hogy holnap valami szép dolgot keres, amit a kis fácska csúcsára tehet. Valamit, ami fényes. Valamit, ami csillog, amitől megvidámodik a szív. Hogy akkor is legyen karácsonyi fény a fenyőfán, amikor a cicus nem mászik fel oda, és nem hunyorog bele a tűzhely fényébe.
Hogy miért? Hát hogy ünnep legyen itt, az erdő mélyén, ezen az elhagyatott helyen, ebben a pici házban. Ünnep, egészen tavaszig. Mert elhatározta, hogy addig nem szedi le a díszeket a fácskáról, amíg el nem olvad a hó, és újra ki nem zöldül tavasszal az egész erdő. Hogy minden nap, minden este gyönyörködhessen a karácsonyi fényben, a kis fenyőfácska csillogásában.
Mert úgy érezte, hogy kell az ünnepnek a fény. Neki pedig az ünnep. És kell a cicája, mint a meleg zug a vadon kellős közepén. Ez a boldogság. Az ő boldogsága.