Néhány hónapok óta panaszkodott, hogy fáj a válla. Idegbecsípődésre gyanakodtunk, és mindannyian megdöbbentünk, amikor megállapították, hogy előrehaladott prosztatarákja van.
Apámat mindenki nagyra becsülte, s a gyerekeket úgy vonzotta magához, mint a cukrot. Amikor mosolyogva összecsapta a kezét, a srácok már rohantak is hozzá. Legkisebb unokája, ötéves Jodi lányom különösen jó viszonyban volt a nagyapjával. Órákon át tudtak beszélgetni, játszani, meséket kitalálni, és nagyokat kacagtak, képzeletbeli állatokat etettek a hátsó udvarban.
Mire felfedezték papánál a rákot, már áttételeződött a csontjaiba, és a folyamat felgyorsult. Amikor meglátogattuk a kórházban, Jodi csendesen leült az ágya mellé, és úgy tett, mintha felolvasna neki – megszűntek a harsány játékok. Megmondtam a lányomnak, hogy nagyapa nagyon beteg, nem tud úgy játszani, mint eddig.
Aztán apám állapota romlott, és a végső stádiumba került. Ekkor már nem vittem magammal Jodit, nem akartam, hogy megijedjen nagyapja lesoványodott alakjától, fájdalomtól elgyötört arcától.
Apám elhunytakor valójában nem tudtam eldönteni, Jodi megértette-e, hogy a halál végleges állapot, vagy azt gondolja, hogy a nagyapa csak elutazott valahová nyaralni. Ahogy múltak a hetek kislányom egyre csendesebb, egyre zárkózottabb lett, és gyakran elsírta magát olyan okok miatt is, amelyek mellett azelőtt elment.
Egyik este az ölemben ült.
− Tökmag, nagyon szomorúnak látszol!
Percekig hallgatott, aztán zokogni kezdett.
− Nem tudtam elbúcsúzni nagyapától – szipogta.
Ekkor jöttem rá, hogy féltésemben hibát követtem el. Záporoztak a könnyeink, miközben nagyapáról beszélgettünk, és felemlegettük a vele töltött időt, a vele kapcsolatos emlékeket.
− El szeretnél most búcsúzni nagyapától? – kérdeztem.
Jodi csodálkozva nézett rám.
− Hunyd be a szemed, képzeld magad elé nagyapa arcát. Ha mosolyog akkor szólj hozzá!
A lányom arcán hirtelen széles mosoly jelent meg. – Mosolyog! – kiáltotta.
− Akkor mond el neki, amit gondolsz.
− Nagyapa, szeretlek, és nagyon hiányzol nekem. Most el akarok búcsúzni tőled. Isten veled, nagyapa!
Ekkor eszembe jutott, hogy néhány dolgot elhoztam, amikor anyám összecsomagolta apám ruháit. Két régi, kényelmes kötött mellényét kértem el, ezeket szerette viselni hétvégeken.
− Nézd csak Jodi, ezek nagyapa különleges kötött mellényei. Ha szomorúak vagyunk, mert hiányzik nekünk, felvesszük, és olyan érzésünk lesz, mintha átölelne bennünket.
Felöltöttük a mellényeket, így ültünk egy ideig, miközben Jodi csendesen elaludt az ölemben. Hetek óta először látszott nyugodtnak, alvás közben halvány mosoly jelent meg az arcán.
A következő években is segítettek a mellények. Ha Jodinak valami baja volt, általában visszavonult a szobájába, nagyapa régi kék mellényébe burkolózva lefeküdt az ágyra, és békésen elaludt.
Jodi most tizennyolc éves, de még mindig szereti felvenni nagyapa kötött mellényét, ami most is tökéletesen illik rá. éppen akkora, mint egy ölelés.
Pamela Albee
http://n-nzsoka.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1195251