A Ládika
A Vándor egy kicsit
eltűnődött azokon a dolgokon, amiket eddig megtudhatott a Tükörtől és a
Könyvtől. Minden meseszerű volt, mintha egy egészen más világba csöppent
volna. Itt állt ebben a fáklyák lángja által megvilágított teremben és a
következő feladatához, próbatételéhez készülődött. Már tudta, hogy a
Láda is az övé, mely bizonyosan új meglepetéseket tartogat majd a
számára. Megpróbálta a tetejét felnyitni, de nem sikerült. Meglepődött,
aztán eszébe jutottak a Könyv szavai, hogy csakis a szívén át sikerülhet
ez neki. Egy lépésnyit hátralépett, behunyta a szemét. Csönd volt.
Mélységes csönd. Kezét lassan előrenyújtotta, hogy megérinthesse a
ládát. Maga elé idézte csukott szemein keresztül azt a képet, amit így
érzékelt. Szinte elevenen látott mindent. A fának az erezetét, a
vaspántok szegecseit, a zárszerkezetet, a láda nagyságát. Megérezte azt
is, hogy valóban hozzá tartozik, mintha mindig is az övé lett volna.
Abban a pillanatban, ahogy ez végigfutott rajta, a láda fedele
egyszeriben felpattant. A Vándor érdeklődve lépett közelebb, hogy
belepillanthasson. Amit akkor látott, az egy lassan előkúszó aranyos
fényfolyam volt, ami szép lassan őt is körbeölelte. Jóleső érzéssel
töltötte el ez a fényes ragyogás. Újra belepillantott a ládába, aminek
az aljából a következő dolgok kerültek az asztalra: egy útiköpeny, egy
bot, egy kisebb doboz, egy újabb levélke és egy kulcs. Méregette a
tárgyakat, kíváncsi volt mindegyikre. Töprengett, vajon melyikkel is
kezdje az ismerkedést. Aztán hirtelen egy kis enyhe fuvallatot érzékelt
maga körül és ezt hallotta: „A szívedre, csakis a szívedre hallgass!”
Körbenézett. Egy lelket sem látott sehol. Újra az asztalra emelte a
szemét.......
Kapcsolódó hírek:
Egy kis borz története