„…Mi a mi… dicsőségünk koronája…?” (1Thesszalonika 2:19 NIV)
Salamon azt írja: „… a kincs nem marad meg örökké… a korona nem
száll biztosan nemzedékről nemzedékre” (Példabeszédek 27:24 NIV). Ha
megpróbálunk jó benyomást tenni azokra az emberekre, akiket fontosnak
tartunk, akkor trófea-gyűjtők vagyunk. Trófea lehet bármilyen eredményed
vagy szerzeményed, amit látva mások ezt mondják: „Hűha!”. Minden
elhívásnak megvannak a maga trófeái. Vannak lelkészek, akik számára a
gyülekezetük trófea, a képességeik trófeája, és vályúként használják
arra, hogy énüket táplálják belőle. A vályúból való etetéssel azonban az
a gond, hogy csak moslékot tudsz enni belőle. Susan Howatch Glittering
Images [Csillogó képek] című könyvében ír egy lelkipásztorról, aki arra
tette fel az életét, hogy megjelenése mindig istenfélő, bölcs,
szeretetteljes és karizmatikus legyen. Közben pedig a lelke éhezett,
mert senki sem ismerte őt. „Soha nem találkoztak a bennem rejtőző
emberrel. Csak azzal, aki a nyilvánosság kirakatában állt. Őt a csillogó
képnek hívtam, mert olyan jól nézett ki a tükörben. De mögötte… ott
volt a dühös idegen, aki mindannyiszor feltűnt a tükörben, valahányszor a
csillogó kép engedély nélkül távozott”. A szolgálata volt a trófeája –
és ugyanakkor a börtöne. Vannak azonban másfajta gyűjthető trófeák is –
azok, melyeket érdemes gyűjteni. És senkit nem kell felülmúlnod azért,
hogy megszerezz egyet. Pál azt írta a filippi gyülekezetnek, hogy régi
koronáját – a vallásos teljesítményeit – most „kárnak és szemétnek” (szó
szerint: trágyának) tartja. Most már újfajta koronát gyűjt: „Ki is
volna a mi… koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, a mi Urunk Jézus
Krisztus színe előtt…?” (1Thesszalonika 2:19). Pál számára a legnagyobb
trófea nem íróként vagy gyülekezetplántálóként elért személyes
teljesítménye volt, hanem az öröm, hogy megnyert és tanítvánnyá tett
másokat, befektetve azok életébe. Gondolkodj el ezen!/FORRÁS: MAI IGE/
Kommentáld!