Dr. Arbanász Zoltán: A legrövidebb ima

Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle
Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad
és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a
vénák kékek, azidegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez
egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével.
Hát? Persze, így könnyű! - s majdnem nevetek.

A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a
vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők
által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem
nyújt.
Egyedül az anaesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji
végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet
egyaránt...

A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi,
hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást.

 A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség
birtokában.Váratlanul szólal meg:
- Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
- Persze, csak tessék! - mondom bosszúsan.
- Köszönöm, fiam - s belekezd csendesen.
- Domine!...........Ámen! - mondja e két szót.
- Csak ennyi? - kérdezem meglepetten.
- Csak ennyi.
- Uram!..............Úgy legyen!
- Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja. Tudja,
hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de
elfogadom, amit Tőle kapok. Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét, így
nem hibázhatnak.

Mereven állunk, feltartott kézzel.

Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint
korábban.
- Lehet még egy kérésem?
- Igen, természetesen. - de már nem vagyok bosszús a késés miatt.

Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce.
Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.

- Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon
álmosodom.
S, ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
- Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,...
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
- Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik...
A versszakot már öten fejezzük be:
- Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem.
Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?

Egy mély sóhajjal álomba merül a néni.
- Törlést kérek! A szemüvegemre.
Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
- Ha Isten velünk... Kezdhetjük!... Kérem intubálni!