Az esküvője előtti napon beszéltem vele utoljára. Késő este volt már,
mindannyian hullafáradtak voltunk a lakodalomra való lázas
készülődéstől, csak még jól esett egy kicsit megpihenni mielőtt
hazaindultunk. Furcsállottam a szótlanságát, a kedvetlenségét, azt a
merengő mélabút, ami erőt vett rajta. Ki kellett volna csattannia a
boldogságtól, hiszen minden és mindenki a nagy napra várt, készen állva
arra, hogy méltón megünnepeljük a szerelmük beteljesedését.
- Valami baj van? – kérdeztem halkan, mire ő kétségbeesett tekintettel nézett rám. Megrémített az arckifejezése.
- Baj? Az van. Nem érzek semmit. – felelte, majd látva értetlenkedésemet folytatta:
- Nem vagyok szerelmes, sőt már csak nem is vonzódom hozzá. Félek ettől
az egésztől – mi lesz így velünk, ha már most kételkedek?
Hosszú pillanatokig képtelen voltam megszólalni:
- Ne mondj ilyeneket. Szerintem ezt csak most érzed – a célegyenes előtt sokan bepánikoznak – érveltem.
- Nem. Ez nem pánik. Már régebb óta így vagyok vele, csak…
- Csak?
- Csak nincs jobb lehetőségem.
Megborzongtam: lehetőség? Összeházasodni valakivel csak azért, mert nincs helyette jobb LEHETŐSÉG?
- Nem várhatok örökké az igazira, mert elrohan mellettem az élet. –
győzködte saját magát, majd határozottan felállt, és elindult az ajtó
felé.
- Na, menjünk – holnap nehéz nap vár ránk!
…
Ott álltam az első sorban – láttam amint örök hűséget fogadnak
egymásnak. Jóban és rosszban, egészségben – betegségben… Szerelem
nélkül.
Vajon hányan élnek így körülöttünk? Hányan választják ezt a lehetőséget – a társas magány lehetőségét?
Kommentáld!