„…és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (Zsidók 2:15)

Joe Bayly, aki három fiát vesztette el, így ír: „A kórházban voltam, miután eltemettük ötéves fiunkat… láttam egy kisfiút, aki a padlón játszott. »Ugyanabban a betegségben szenved, ami az önök kisfiának volt« – mondta a titkárnő. Leültem a kisfiú édesanyja mellé. »Nehéz behozni őt ide a vizsgálatokra, ugye?« – kérdeztem. »Nehéz?! Minden alkalommal belehalok« – felelte zaklatottan. »Jó tudni – mondtam halkan, gondosan megválogatva szavaimat – hogy bár orvosi szempontból nincs semmi remény, de miután gyermekünk meghal, többé már nem fog szenvedni, egészséges és boldog lesz.« »Bárcsak hinni tudnék ebben, de képtelen vagyok rá – mondta az asszony – el kell őt temetnem a föld alá, és el kell felejtenem, hogy valaha is az enyém volt.«”. Bayly szeretett volna egyedül lenni gyászával, de úgy érezte, beszélnie kell. „»Örülök, hogy én nem így érzem. Mi tegnap temettük el a kisfiunkat; ma azért jöttem ide, hogy megköszönjem az orvosnak a jóságát.« Az asszony erre így szólt: »Maga értelmes embernek tűnik. Hogy képes mégis hinni abban, hogy van bármi különbség egy ember, egy kisfiú vagy egy állat halála között?«”. Max Lucado azt írja: „A mennyben olyan a hangulat, mint a szülészeti osztályokon… az angyalok figyelnek, mint ahogy a nagyszülők lesik a szülőszoba ajtaját… Alig várják, hogy lássák az újonnan érkezettet. Amíg mi a halottaskocsit kísérjük… ők fénysugarakat aggatnak fel, mint színes zászlókat… Jézus azért jött, hogy »megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak« (Zsidók 2:15). A menny nem ismeri a váratlan vagy korai halál fogalmát. Dávid azt mondja: »Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük« (Zsoltárok 139:16). A félelem és rettegés véget ér, ha tudjuk, hogy a menny a mi igazi otthonunk.”