Egy hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy
kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit
sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb értem,
észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem
egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát
volt rajta és egy kalap a fejére húzva,
hogy már az arcát sem lehetett látni. Egy kb. 30 éves cipő volt rajta,
ami olyan kicsi volt rá, hogy kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy
hajléktalan és hogy alszik, így bementem a templom ajtaján. Bent
elkezdtünk beszélgetni. Szóba került a kint fekvő hajléktalan is. Az
emberek csak mosolyogtak és suttogtak, de senki sem volt hajlandó
behívni, hogy üljön le. Én sem.
Néhány perc múlva elkezdődött
az istentisztelet. Mindenki a prédikátort várta, hogy foglalja el a
helyét, és szóljon az Igéből, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a
hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között. Az emberek
zavarban voltak és suttogtak, meg arcokat vágtak. Végigment a szószékig,
ahol aztán levette a kalapját és a kabátját. Elszorult a szívem. Ott
állt a prédikátorunk… ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva
szót sem. A prédikátor elővette a Bibliáját és letette. „Testvéreim, azt
hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma prédikálni.” Aztán
elkezdett énekelni egy éneket, amelynek így hangzottak a szavai: "ha
tudok segíteni valakin, amint elmegyek mellette, ha tudok egy bátorító
szót, ami bizakodóvá tette, ha meg tudom mutatni, hogy az ő útja
helytelen, akkor már nem hiábavaló az életem."
Vajon hiábavaló az én életem?
"Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak."
Jakab 4:17
Kommentáld!