Gyurkovics Tibor: A Sánta Hölgy

A parton ment a Sánta Hölgy. A Sánta Hölgynek zöld sapkája volt, puha bundacipőben lépkedett, elhaladt a sétány piros padjai előtt, a lebegő víz mellett ment, beleolvadva a szemközti hegyek kék párájába. Vallat kicsit előrebiccentette egy-egy lépésnél, bal lábát pedig húzta maga után. Olyan kecses volt a mozgása, mint egy sebzett lábú kócsagnak. Minden reggel megjelent a parton, elment az ablakok üvegcsillogásai előtt, a hatalmas platánok téli szürke Ágai alatt. Mint egy zene, halad, csöndesen, bicegő ütemre. Legtöbbször egy kiflivéget evett, lassan a szájához emelte, nézett maga ele a Földre meg néha a túlpart elvesző házaira.

A gyerekek nevették a Sánta Hölgyet. Elbújtak a Loreley fai mögé, egy kis parkban.

- Nézd, jön a Sánta Hölgy - mondták, és elbújtak.

Kis bogyókat szedtek, és a mellvédről a zöld sapkára ejtegették. A Sánta Hölgy megállt, ijedten kapkodta föl a fejét a magasba, és türelmetlen mozdulattal sodorta le a sapkájáról a bogyókat. "Mi lehet ez? - Gondolta. - Talán valamelyik növény hullajtja még a magvait." Aztán továbbhaladt a parton, bicegő lépései egyenletes kis köröket írták a nedves föld felé.

A gyerekek nem elégedtek meg Ennyivel. Vonzotta őket a Sánta Hölgy figurája, mindig kiültek a Loreley-park magasába, és vártak.

- Ássunk neki gödröt - mondták. - Csak egy kis gödröt, éppen itt a Loreley alatt. - Nagy nevetéssel készültek a gazságra. Kis gyereklapáttal lyukat piszkáltak a földbe, azt vastagon befedték újságpapírral, és földet szórtak rá. Nem látszott semmi. Ők fölhúzódtak a mellvédre, és vártak, hogy jön a Sánta Hölgy. Nagy Messziről föl is tűnt imbolygó alakja, egy biccenés, egy lépés, egy biccenés, egy lépés. Kiflit tartott a jobb kezében, azt majszolta. Néha átnézett a túlsó partra, közeledett.

- A legtöbb Figyeld majd. Mekkorát puffan! - Röhögtek a fiúk. A Sánta Hölgy közeledett. Lassú léptekkel jött a Gödör felé. Majszolta egy kiflit. A Gödör előtt megállt. Átnézett a túlsó partra, kicsit lejjebb ment a vízhez. Aztán folytatta az útját.

- Nézd! Kikerülte! - Ordítottak a gyerekek. - Végig kell Asni föl a partot! - Neki is álltak, és jó hosszan ástak egy kis árkot, Ugyanígy lefedték újságpapírral, gallyakkal és földdel. - Ne féljetek, a legtöbb nem tudja kikerülni!

Megint fölmásztak a kis park mellvédjére, és vártak, hogy jön. Jött. Messziről imbolygott az alakja, egyik kezében kis kiflivéget tartott. Egyet biccent, egyet lépett. Közeledett. Elért az árokig, megállt. Aztán hirtelen a park felé vette az útját, a kis lépcsőkön fölbaktatott. A gyerekek fölmásztak a fara, a Sánta Hölgy meg leült az egyik padra, ette a kiflijét, és nézte a szürke vizet. A késő őszi nap kisütött, levette zöld sapkáját, haját igazgatta, kicsit sütkérezett, elfordult a túlsó része felé. Az egyik gyerek egy nagy bottal elhalászta a sapkáját, a zöld sapka imbolygott, imbolygott a bot végén, aztán eltűnt a fenti ágak zegzugában. A Sánta Hölgy SOKA nézte a vizet, aztán fölállt, és ment tovább, bicegett a kedves napsütésben. A gyerekek fejükre húzták a zöld sapkát, egymás kezéből kapkodták, behasították, egészen elcincálták. Nagy nevetés töltötte egy parkot.

Másnap is vártak a Sánta Hölgyet. Telt az idő, a Sánta Hölgy nem jött. A gyerekek tanakodtak, aztán elindultak arra, ahonnan a Sánta Hölgy előbukkant naponta. Kis mellékutcába értek, bekukucskáltak az ablakokon, nem találták. Aztán az egyik nagyon pici ablakba benéztek, és meglátták a Sánta Hölgyet. Egyedül ült a szobában a félhomályban. Kis keze a karosszék támláján nyugodott, a tűzhelyen Csöpp lábosban leves főtt. A gyerekek elkedvetlenedtek. Összedugták a fejüket, tanakodtak.

Karácsony délutánján megint elmentek a házhoz, kukucskáltak. A Sánta Hölgy egyedül bicegett a kis szobában, egy tűzhelyre egy kis lábost tett, s egy nagyon Pirinyó karácsonyfát díszített magának. Nem volt rajta csak két Szaloncukor meg egy gyertya.

A gyerekek becsöngettek hozzá. Nagy sokára jött elő, halk bicegéssel.

- Néni, kérem - mondta az egyik fiú, kezében tartva az új zöld sapkát, amit az egyik lány kötött azóta. - Találtuk ezt ...

- Nem tudjuk, nem a nénié-e? Ilyen zöld sapka ... - Ügyetlenkedtek a gyerekek.

- Nézd! Az én sapkám! Hol találtátok meg?

- A parkban.

- Igen. Biztos ottfelejtettem. Jaj, de rendes gyerekek vagytok! Gyertek lenni ... Nem is tudom, nem is tudom - bicegett ide-oda -, mit adjak nektek? Itt van ez a két Szaloncukor ... - Leakasztotta a cukrot, odaadta. - Majd, ha megint jöttök, veszek többet. De nekem nem kell. Majd gyertek megint.

A gyerekek szabadkoztak, aztán elmentek a sötétbe.

Másnap újra indult a Sánta hölgy, s ahogy becsukta az ajtót, látja, hogy az ablakpárkányon vékony papírba csomagolva egy óriáskifli fekszik. Nagyon megörült neki. Kezébe vette, és majszolni kezdte. Fölbukkant a víz mellett, imbolygó járással jött. Kezében egy hatalmas kiflivel, új zöld sapkával a fején.

És minden vasárnap talált a párkányon egy nagy kiflit. Ünnep volt, büszke léptekkel bicegett a partra, majszolta a kiflit, zöld sapkája világított a parton. A jó emberekre gondolt, akik miatt még érdemes élni.