Pápai Lajos győri püspök

                     A sötétségben járók fényességet látnak...

Sok századdal Krisztus születése előtt tört fel a sóhaj Izaiás próféta lelkéből: "Ó, bárcsak széttépnéd az egeket, és leszállnál, Megváltónk!" Ugyanakkor a próféta a távoli jövőt így hozta a jelenbe: "A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékának országában laknak, azoknak nagy világosság támad. (...) Mert Gyermek születik nekünk, Fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom."

Vágy és reménység - ez adott erőt a választott népnek, hogy minden látszat ellenére, minden kicsisége ellenére, bízzék a jövőben. Reménykedjék. Izaiás nyíltan kimondja Isten üzenetét: "Bizony, ha nem tartotok ki mellettem, nem maradhattok fenn" (Iz 7,9).

A ma embere is kétségek között él. Csalódott eszmékben, emberekben, önmagában. Csalódott a történelemben és a kozmoszban. És mégis, újra és újra elindul a titok keresésére. Újra és újra kérdez: miért élünk, miért van rossz, a szenvedés, a halál? Egyáltalán miért is kérdezünk újra és újra? Miért vannak "miértjeink"?

Mivel az ember is titok önmaga számára, talán ez indítja keresésre. Először valamit keres. Keresi az okokat. A rációt. És keresésében egyszer csak ott áll - a Titok előtt. Mózes is először csak azt keresi, miért ég a csipkebokor. Azután - ahogy Sinka István leírja versében:

                       ... Tűz és láng és rózsák vették körül

                       s harsonákat hallott, amikor már ébredt;

                       érezte, hogy nincsen egyedül,

                       hogy Valaki a lelkében lépked

                       s mint mennydörgés, úgy reng a lábnyoma.

Mózes megértette - és levett saruval állt a Szent, a Titok előtt. Akiről Sík Sándor mondja: "Az nem a nagyobb, az a Más, az a kinyilatkoztatás."

Van, aki egyik pillanatról a másikra döbben rá: Isten létezik, szeret engem, mint például André Frossard francia író. Mások, mint Francois Mauriac, aki mindig is hívő volt, csak férfikora alkonyán fedezte fel ősei hitének szigorú megalapozottságát, így írt erről: "Túl későn? Nem; ez a Kegyelem titka: sohasem túl késő. Az idő nem létezik. És az összes szentek összes szeretete benne lehet egy sóhajban."

Mi, hívő keresztények örömmel valljuk karácsony szent éjszakáján Szent Pál szavaival: "Megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden ember számára", majd folytatjuk az evangéliummal: "Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek: ma született Megváltótok, az Úr Krisztus, Dávid városában."

Az igazi nagy kérdés persze az: vajon igaz-e mindez? Valóban az Isten Fia jött el hozzánk?

León Grandmaison jezsuita írja nagy vallástörténeti művében: "Minden vallásos érzés fölötti eszmefuttatásnál, minden mélységes, lelki életről való nagy mondásnál nemde jobban érdekel minket, hogy Jézus Krisztus valóban Isten volt-e vagy sem?" (349)

A Szentírás csodálatos könyv, s az emberi beszéd teljes skáláját felvonultatva hirdeti a karácsony örömét. És áll rá Gárdonyi szép mondata:

"A gyermekértelemnek szép. A férfiértelemnek érthető. Valamennyinek igaz."

Krisztus alakja nem vész el a legendák homályában, ő valóban belépett történelmünkbe. S az apostoli igehirdetés is erre a tényre épül: "Ezt a Krisztust megölték - Isten feltámasztotta a halálból - s ennek mi tanúi vagyunk." Szent Pál - alig tizenöt évvel az események után - (a Föltámadott tanúinak felsorolását követően) így ír : "Mindnyájuk után pedig mint méltatlannak, nekem is megjelent" (1Kor 15,8). Eza tanúságtétel döbbentette meg újra meg újra Gabriel Marcelt is.

Jézus - bár mindenkinek felkínálja kegyelmét - senkit nem kényszerít a hitre. "Áldalak téged, Atyám, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől - ujjongott fel imádságban az Úr Jézus - és a kisdedeknek jelentetted ki" (Mt 11,25). Erre mondta a francia akadémikus, Jean Guitton: boldogok azok a korszakok, mikor a nagy tudósok lélekben ilyen kicsinyek és gyermekek tudnak maradni.

Kedves Testvérek! Maurice Clavel mondta ki keményen: "A mi civilizációnk nagy elfojtottja: Isten. S ez a bajaink forrása. Mert tudjuk: csak ideig-óráig megy." Szokták mondani: a karácsony a szeretet ünnepe, a család ünnepe. És ezigaz is. De a szeretettel vissza is lehet élni... A családnak pedig - Isten nélkül - ugyancsak nincs erős és tartós alapja. Mi ma nem a szeretetet, hanem a Szeretetet ünnepeljük. Nem a kisbetűvel írandó fogalmat, hanem a nagybetűvel írandó személyt. Aki az Isten egyszülött Fia, és aki eljött közénk. Ő valóban mondhatta: "Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást."

Gál Ferenc teológus professzor szerint:

"A hívő ember karácsonyában benne van a személyes Isten, s ő engem képessé tesz a szeretetre, a békességre, a megbocsátásra és az örömre. Ezért számomra ez az ünnep nem hangulat, nem költészet, hanem továbbcsengése annak a betlehemi szózatnak, amely a Megváltó születéséről beszélt."

Bár az egyház is csodálatos köntösbe öltöztette történelme folyamán ezt az ünnepet, mégis csak akkor ünneplünk hívő módra, ha felfedezzük benne az igazi titkot, az igazi örömhírt: megszületett a Megváltó, az Isten Fia!

Ezért karácsony ünnepén forduljunk vissza Istenhez! Jézus Krisztus arcán felragyogott nekünk az Atya dicsősége. Az igazi istenismeret fénye. És benne döbbenünk rá végtelen méltóságunkra is: Isten képmásai, Isten gyermekei vagyunk.

Bár világunk tele van szenvedéssel, háborúval, bizonytalansággal, mégis halljuk meg az angyali szózatot: "Ne féljetek!" Mert nem a vak anyag és a személytelen, arctalan rossz áll az események, a történelem mögött, hanem a minket szerető Atya. A ma született Gyermek, Dávid házából az Atya kinyilatkoztatója, és hirdeti: az Istené az utolsó szó. És Isten a szeretet. Térdeljünk lélekben mindnyájan az Isten Fia jászola elé, és kérleljük őt:

                          A testi-lelki rútat hárítsd tőlünk, Krisztusunk

                          s legyünk teneked fényességes, szép lakás!

                          Első jövésed által szentelj meg,

                          a másodikban ments meg bennünket,

                          ha lobbot vet majd messzetűnő fényed

                          s ítélni jössz el mindenkit, ki élt.

                          Ó, add, hogy romlatlan ruhával ékesítve

                          tüstént kövessük,

                          bárhol látunk,

                          lépteid nyomát!

                          Így legyen.

                          /FORRÁS: ÚJ EMBER KATOLIKUS HETILAP/