Képünkre és hasonlatosságunkra

És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain…  (1Móz 1:26)

Egyedül az ember teremtetett Isten képére és hasonlatosságára. Ezzel Isten rendkívüli módon felmagasztalta az embert. Amikor a zsoltáros így szól: „magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél”,[1] akkor nem csupán két ember közötti különbségekre gondol, hanem az emberi nemnek a Teremtőhöz való különleges viszonyára is. Ez pedig a többi teremtménytől való megkülönböztetés. Elég, ha csak a „képére” kifejezésre gondolunk, amely arra utal, hogy (az ember) „legyen a mi másolatunk!”. Isten szándéka ezzel az volt, hogy az Ő személyiségjegyei megjelenjenek az emberen. Ezt a teremtésnek nagyon különleges módjával biztosította. Uralkodásra szánta Isten az Ő másolatát. Akár úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a Föld sáfárává, gondviselőjévé tette az embert.[2] A tulajdonjogról nem mondott le,[3] haszonbérbe kapta azt az emberi nem, mégpedig a gazdag ellátás ígéretével együtt, de csak arra az időre, amíg „jól viselkedik”!  [4]

Ha engedelemmel hallgatándotok[5], a föld javaival éltek. (Ésa 1:19)

Az uralkodást itt az eredetiben a rádáh ige fejezi ki. Ez a szó huszonötször szerepel a Bibliában (ezen belül a zsoltárokban négyszer). Szó szerint taposást jelent, és többnyire emberi uralom kifejezésére használja az Ige, míg Isten uralmára általában a másal szót (ennek előfordulása: hetvennégy, a zsoltárokban tíz).

Németh Sándor az emberi létezés céljának tartja az uralkodást.  „Az embernek elsősorban az uralkodás a hivatása, amelyre kezdetben csak a természetes szintre vonatkozóan szólította fel Isten, az újjászületés után pedig - ígéret szerint – az uralkodás először szellemi szinten valósul meg, az ezeréves királyságban pedig természetes szinten is.”[6]

A fentieken túl az ember teremtésének célja: szeretetközösségben élni Istennel. Ennek végső dimenziója a menny és az örökkévalóság lesz, de addig is „gyakoroltatja” ezt Isten az emberrel oly módon, hogy házasságot szerzett számára.[7] Az élőlények közül egyedül az ember kapta meg ezt a csodálatos ajándékot a Teremtőtől.

Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez. (1Móz 2:24)

Az Istennel való járás öröme, és az, hogy az Őutána való vágyódás benne van az emberben teremtésétől fogva, több zsoltárban megtalálható.

Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem Hozzád, óh Isten! (Zsolt 42:2)

Isten! Én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize. (Zsolt 63:2)

Az Istennel ideiglenesen megszakadt kapcsolatú ember Teremtője utáni sóvárgását nagyon szépen mutatják be ezek a versek.

Mert jobb egy nap a Te tornácaidban, hogysem ezer másutt. (Zsolt 84:11)

Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van Tenálad; a Te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké. (Zsolt 16:11)

Az Istennel való közösségben – többek között – az a csodálatos, hogy semmi máshoz sem hasonló örömöt és boldogságot ad. Megvizsgáltam a „boldog” szó előfordulásait a Zsoltárok Könyvében. Húsz zsoltár huszonhét versében találtam meg a szót.[8] Ezek alapján egyértelműen megfogalmazható: a boldogság forrása egyedül Isten. Még a feddése is boldogító (94.). A Hozzá való tartozás boldoggá tesz (65., 68., 84., 144., 146.). Bűnbocsánatot ad (32.). A Benne bízókat, Őt félőket teszi boldoggá (2., 34., 40., 84., 112., 128.). Törvényt ad, melynek megtartása boldogság (1., 106., 119.). Boldoggá teszi az Ő céljaival azonosulókat (122.). Héberben a boldog szó: ešer. Előfordulása a zsoltárokban meglepő azonosságot mutat Károliéval: 25 zsoltár 26 versében található meg. (Eltérés pl. a 137. esetében: Károlinál mindkétszer az áldott szó szerepel.)

Isten teremtő munkájáról megállapíthatjuk tehát, hogy az nem céltalan. Legfőbb célja, hogy a teremtett világ az Ő dicsőségét szolgálja. Az ember teremtésének célja pedig az uralkodás, Isten személyiségjegyeinek megjelenítése, és a Teremtővel való szeretetközösségben élés; felkészülés a mennyei életre.

[1] Zsolt 139:14

[2] Zsolt 115:16

[3] Zsolt 24:1

[4] Más kérdés, hogy mit tett vele az ember. „Istennek fáj és rosszul esik az, hogy a Földből egy zűrzavaros, kaotikus hely lett, sok helyen az ember otrombán bánik Isten teremtett világával.” – Doxológia III. 37. o. (A szerzőnek – Németh Juditnak - a Zsolt 104:35-höz fűzött megjegyzése.)

[5] A „hallgatándotok” szó a Károli korabeli nyelvezetben a jövő időt fejezi ki: „fogtok majd hallgatni”.

[6] Németh Sándor: Bibliai antropológia. (ideiglenes jegyzet), SZPA, Bp., 2004. 5. o.

[7] Gyönyörűen ír erről Pál apostol az Ef 5-ben, párhuzamba állítva két ember házasságát Krisztusnak és menyasszonyának, az egyháznak a szeretetközösségével. (Lásd még: Énekek éneke.)

[8] Ezt a kigyűjtést szeretettel tanácsolom úgy olvasni, hogy közben elővenni az idézett zsoltárokat, mégpedig lehetőleg az egész zsoltárt elolvasni, nem csak az adott verset, különben az egész csak egy számhalmaz lesz.