A testvéri szeretet határtalansága – Igaz történet

Szegény családban nőttem fel, öcsémmel együtt, aki három évvel fiatalabb, mint én. Tiszta szívből vágytam egy olyan szép zsebkendőre, ami minden lánynak volt akkoriban. Ezért ötven centet loptam a családi kasszából. Édesapám észrevette és mindkettőnket a falhoz állított. Egy bambuszbottal a kezében kérdezte, hogy ki lopta el a pénzt. Mivel mindketten hallgattunk, ezért apám azt mondta: Ha egyikőtök sem ismeri el, akkor mind a ketten ki fogtok kapni. Felém suhintott a bottal, de az öcsém elém állt és azt mondta: „Apám én voltam az egyetlen, aki lopott. Büntess meg engem.” Az öcsém aznap éjjel sebes testtel, sírva feküdt le az ágyába. Soha nem felejtem el testvérem arcát, amikor engem védett. Ő nyolc éves volt ekkor, én tizenegy.

Egyszerre vettek fel minket az iskolába. Engem az egyetemre, öcsémet pedig a középiskolába. Édesapám aznap este három doboz cigit szívott el a teraszon. Édesanyám csak sírt és arról beszélgettek mi legyen most, hiszen nem tudják mindkettőnk tanulmányait kifizetni. De lehet, hogy még egyikünkét sem. Öcsém reggel apám elé állt és azt mondta, hogy Ő már elég könyvet kiolvasott, dolgozni szeretne inkább. Apám azt mondta, ha könyörögnie kell is, de körbejárja a környéket hitelért, hogy mindketten tanult emberek legyünk. Másnap reggelre az öcsém elment otthonról. Csak egy cetlit hagyott:” Ne vegyen fel apánk hitelt, Ő dolgozik majd és küldi a pénzt az én iskolámra. Tanuljak, és ne hozzak szégyent a családra.”

Az egyetemen tanultam, kollégista voltam. Egy nap a szobatársam jött be,hogy keres egy falusi munkás ember. Kimentem és megláttam az én drága testvéremet. Piszkosan, munkásruhában. Gombóccal a torkomban kérdeztem: „Miért nem azt mondtad, hogy a testvérem vagy?” A következőt felelte: „Azért, mert nem akartam, hogy kinevessenek Téged azért, hogy egy ilyen munkás, szegény ember a testvéred.” Ekkor már nem bírtam megállni, eleredtek a könnyeim és úgy öleltem Őt…zokogva. Én huszonhárom éves voltam ekkor, Ő húsz.

Huszonhat évesen mentem férjhez. Férjem gazdag, sikeres üzletember volt. Új városba költöztünk, de szerettem volna, ha szüleim és testvérem a közelünkbe költöznek. Öcsémnek falajánlott a férjem egy vezetői pozíciót a cégében. De Ő nem fogadta el. Azt mondta, segédmunkásnak jönne csak el dolgozni. Nem akarta, hogy arról pletykáljanak az emberek, hogy Ő tanulatlanul, azért mert a testvérem került be a cégbe. Nem akarta, hogy engem és a családomat bántsanak.

Harminc éves volt a testvérem, amikor elvette egy falubeli helyi farmer lányát feleségül. Az esküvőn a ceremóniamester megkérdezte tőle, ki az a személy, akitől most búcsúzna, akit a legjobban szeret? Gondolkodás nélkül válaszolta: „ A nővérem.” és belekezdett egy történetbe, amire én már nem is emlékeztem: „ Amikor iskolásak voltunk, a szomszédos faluba kellett bejárnunk. Gyalog két óra volt az út, amit minden nap közösen tettünk meg. Egy téli napon, hazafelé elhagytam az egyik kesztyűmet. A nővérem gondolkodás nélkül adta oda a sajátját. Amikor hazaértünk annyira remegett a keze, hogy nem tudta tartani az evőeszközt és meg sem tudta enni a vacsoráját. Az orvosok két ujját nem tudták megmenteni. Ezen a napon megfogadtam: amíg élek, vigyázni fogok Rá és mindig az Ő boldogságát tartom szem előtt.”

Könnyek peregtek le az arcán. És az enyémen is. A teremben tapsoltak és minden tekintete rám szegeződött. Nehéz volt megszólalni. De köszönetet mondtam az Öcsémnek azért, amit egész életünkben értem tett.