„Mit ülünk itt, amíg meghalunk?” (2Királyok 7:3)
A szír seregek
ostromzárral vették körül Samária városát, melynek lakói haldokoltak az
éhségtől. Négy leprás, akiket betegségük arra kényszerített, hogy a
város falain kívül éljenek, hozzászokott, hogy azokon a maradékokon
éljen, amit a városlakók naponta kidobtak nekik a falakról. De most nem
volt semmi maradék. Ezért azt mondták magukban: „Mit ülünk itt, amíg
meghalunk?” Ezért cselekvésbe fogtak. „Alkonyatkor elindultak, hogy az
arámok táborába menjenek. De amikor az arámok táborának a széléhez
értek, látták, hogy nincs ott senki. Mert az Úr azt tette, hogy az arám
táborban harci kocsik, lovak és nagy haderő robogását hallották… Ezért
futásnak eredtek alkonyatkor, otthagyva sátraikat, lovaikat,
szamaraikat, a tábort, ahogyan volt… Amikor ezek a poklosok a tábor
széléhez érkeztek, bementek egy sátorba, ettek, ittak, majd elvittek
onnan ezüstöt, aranyat meg ruhákat… Majd ezt mondták egymásnak: Nem
helyes, amit teszünk. Ez a nap örömhírnek a napja… Jertek azért, menjünk
és mondjuk el ezt a királyi palotában!” (2Királyok 7:5-9). Ez a
történet három fontos igazságot tanít nekünk.
Először, hogy a
krízis barátunkká válhat, ha cselekvésre késztet. Csak akkor fognak a
dolgok jobbra fordulni, mikor már belefáradtunk abba, hogy elegünk van
mindenből.
Másodszor, hogy ha hitben lépünk, Isten is lép az
érdekünkben. Csak a mi hitetlenségünk, makacsságunk és önelégültségünk
korlátozza Őt. Igéje ezt mondja: „De még vár az Úr, hogy
megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson” (Ézsaiás 30:18).
Végül azt tanulhatjuk meg, hogy ha Isten megáld minket, azt nem
tarthatjuk meg magunknak. Másoknak is szükségük van arra, amit Isten
nekünk adott, és ezt el is kell juttatnunk hozzájuk – a megfelelő
időben./ FORRÁS: MAI IGE/
Kommentáld!