Vajon miért is jó temetőbe járni,
elporlott testek közt, csendben sírdogálni?
Mint kiszáradt kúthoz, jár oda az ember,
melyben nincsen élet, honnan vizet sem mer.
Minden évben egyszer ünnepelsz egy napot,
mintha a szeretted, aznap lenne csak ott.
Pedig talán sejted, nem hal meg a lélek,
elment kedveseink, másik síkon élnek.
Reájuk gondolni, bármelyik nap lehet,
sorra felidézni kedves emlékeket.
Gyertyákat gyújtani, a lángjukba nézni,
a szeretett arcot újra felidézni.
Nem kell hát megölni annyi szép virágot,
feldíszíteni egy megkövült világot,
ami kong a csendtől, lélektelen, rideg,
mely a lét súlyától az élőt sem menti meg.
Vagy Te másért jársz ki, – bocsánatot kérni?
Hiszed, képtelenség másképp utolérni?
Ám akit keresel, ott már nem találod,
siettetned nem kell korai halálod!
Hisz lelkedben ott él, kitörölhetetlen!
Mert, hát jó az Isten, sohasem kegyetlen.
Kinek sorsa egykor összefutott véled,
álmodban, lelkedben újra, újra éled.
Újra látni fogod, tudsz vele beszélni,
lesz még új esélyed bocsánatát kérni.
S Te is megbocsáthatsz régi sérelmeket,
megnyugtathatod a nyugtalan lelkedet.
Ám ehhez nincs szükség halottak napjára,
s nem kell koncentrálni bánatra, halálra,
Jobb a szép dolgokat újra felidézni,
szeretted szemébe újra belenézni…
Kommentáld!