„Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (Apostolok cselekedetei 20:35)
Wendy Pope írja:
„Amikor Isten arra hív, hogy adakozzak, nem mindig érzem, hogy ettől
áldott leszek. Talán már te is átéltél hasonlót. Arra indít, hogy
készíts ételt egy családnak, akik lebetegedtek, de egy hosszú munkanap
után ahhoz is alig van erőd, hogy a saját családodnak főzz. Vagy amikor
teljesen kimerült vagy, arra biztat, hogy hozd át a barátnőd gyermekeit,
hogy neki legyen egy szusszanásnyi szünete. Nem számít, hogy mi az a
helyzet, amikor Isten adakozásra hív, … áldottak leszünk… az Ő útjai és
gondolatai nagyobbak a mieinknél. Neki tökéletes terve van, nekünk csak
azzal kell törődnünk, hogy tegyük, amit kér, panaszkodás nélkül. Lehet,
hogy megkérdőjelezed okfejtését, amikor arra késztet, hogy hívd el
ebédre a goromba munkatársadat… vagy arra, hogy megtarts egy órát a
gyermeked vasárnapi iskolájában, hogy a vasárnapi iskolai tanító
pihenhessen. Ez a lényeg, akár belegondolunk, akár nem… ez jelent
valamit az örökkévalóság számára, és annak az embernek, akinek adjuk.
Jézus nélkül lényegében önző ember vagyok. Azon tűnődöm, milyen
áldásokat kapok… pénzt, új autót vagy szebb házat? Szégyellem magam ezek
miatt a gondolatok miatt, ezek egy olyan ember gondolatai, aki a
kereszténységben még csecsemő, és még nem értette meg, hogy az áldás…
azt jelenti, hogy azzal a valakivel jársz szoros közelségben, aki a
világtörténelem legnagyobb Adakozója.” Előfordul, hogy kötelességből
adakozol, vagy bűntudatból, vagy azért, hogy elnyerd más emberek
elismerését? Az adakozás az Isten iránti szeretetünk valódi értékmérője,
és Ő mindig megáld, ha ezt tesszük. Tehát: „…ne kedvetlenül vagy
kényszerűségből” adj (ld. 2Korinthus 9:7), hanem készséges szívvel!
Kommentáld!