Az aggodalmaskodásról

"Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is? Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek? Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk - vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért; elég minden napnak a maga baja."
Máté 6,25-34


                                                                                                                                                                              

Az aggodalmaskodás legtöbbször felesleges is. Csak magunknak ártunk vele, mert elvon a ma feladataitól és megfoszt a mának örömeitől. Az szokott aggodalmaskodni, aki úgy érzi, hogy egyedül maradt. A magány lever, és elkeseredetté tesz. Mennyi reménytelen árva szív van, akinek az a legnagyobb nyomorúsága, hogy azt hiszi, egyedül maradt, és nincs senki, akivel megoszthatná élete terheit. Csak annak van örökké sötét aggodalma, aki egyedül akarja elhordozni keresztjeit. Aki mindig Isten kezében, az ő közelében érzi magát, az soha nincs egyedül. Megszűnik az aggodalom ott, ahol a lélek megérzi Isten közelségét. Boldog reménységgé lesz minden nyomorúság ott, ahol a szív Istenhez fordul imádsággal, mert megtapasztalja, hogy nincs egyedül. Boldog az a lélek, aki élete sebeit az Úr elé tudja vinni, mert az ilyen szív békességet nyer.