Márai a természetről
Tudjátok a természet mitől oly csodás?
Mitől színes, élő, csupa-csupa gyertyafény ragyogás?
Ki segít az összes lénynek úszni, szállni repdesni?
Ki szorgoskodik szüntelen?
Mindez a tündérek műve,
Az ő apró kezük munkája,
És ha egy kisbaba felnevet,
Új tündér kap szárnyra.
Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott látod
majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén.Jusson eszedbe, hogy
az angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi
sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt. De miattad sírnak
már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok
legszebb ruháikat öltik magukra és megdobálnak láthatatlan, puha
illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, illatos körülötted. Mint a
mesében. Csak mész és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt,
hogy szép. A virágok ahogy nyílnak. A fák ahogy susognak a szellővel. A
forrás ahogy mesél. És a madarak és minden. És ahogy mégy céltalanul,
egyik tisztásról másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem
tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit
érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a
szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, és kincseikkel
töltik meg a szíved. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember
számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség. Egy nagy csillogó felhőn a
Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipából és jóságosan
alámosolyog. Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a
Gyűjtő emberek közé és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd
gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legnehezebb
napjaiban is derű, békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg,
hogy az Angyalok Rétjén jártál kisfiam.
(Márai Sándor)
Kommentáld!