| |
"Nézze - mondtam -, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy
füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy
ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves
cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes
teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes
csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a
padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen
elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen
hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén
ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon
messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő
leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár
tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik
fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos
játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet
megosztani - mint az örömét -, azt mindig, egészben, az egyik fél
kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat,
mint a másik őt; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból
kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a
másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt
valaha tartalma: kölcsönös vágy és megkívánás. Ezzel a kényelmetlen és
igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem -
persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen
kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez
esetben... a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és
sarokkőnek nézi." 
|
|
Kommentáld!