Ha visszagondolok arra, hogy 8-10 évvel ezelőtt hogyan éltem a hétköznapjaimat, bizony meglepődöm, mert akkoriban tényleg úgy gondoltam, hogy az élet, nem hogy nem könnyű, de egyenesen nehéz. Súlyos és néha elviselhetetlen. Sokszor éreztem, hogy elegem van mindenből, hogy legszívesebben itt hagynék mindent, és elmennék valahova, nem tudom, hova, de nagyon messzire az biztos. Sokat sírtam, és sokszor voltam szomorú. A kedvességemmel és a komolyságommal lepleztem mindezt a környezetem előtt, de egyvalakit nem tudtam becsapni, az édesanyámat. Ő volt az, aki feltette a kérdést: „Miért vagy mindig olyan szomorú?”. Akkoriban azonban még magamnak sem vallottam be, hogy ez így van. Azt mondtam inkább: „jól van ez így, ilyen az élet”, megráztam magam és mentem tovább, mint egy gép. És az élet „súlya” egyre jobban rám nehezedett, míg aztán egyszer csak minden összeomlott. Mert van egy pont, amin túl már minden mindegy. Amikor már annyira rosszul érzed magad a bőrödben, hogy nem számít még az sem, ha szembe nézel magaddal. Már úgyis annyira fáj minden, még egy kis fájdalom nem oszt nem szoroz. Mielőtt azonban mindez megtörténhetett volna élesen emlékszem arra, hogy milyen nagyon sajnáltam magam. Hosszú hónapokig őrlődtem a bűntudat és az önsajnálat csapdájában. Ám pont ezekben a hónapokban kezdtem el érzékelni önmagamnak azt a részét, aki egyszerűen csak figyel. Ott van a háttérben, nem aggódik, nem szenved, nem akar elérni semmit, nem akar megváltoztatni semmit. Ő csak ott van és szemlélődik, csendben, nyugodtan, szeretetteljes figyelemmel, türelmesen.

Megnyugtató érzés volt tudni, hogy a bennem zajló viharokon túl van egy „sziget” is valahol a lényem mélyén, ahol minden rendben van. És ekkor felmerült egy újabb kérdés: „Mi ez az egész, ami ennyire szörnyű, ha ott legbelül minden rendben van?” Nem jöttem rá rögtön, bár elméletben már nagyon tudtam mindent. Tudtam, hogy az elmém és a szívem két külön világ. Tudtam, hogy a szívemre kellene hallgatnom, de rémült voltam, mert nem hallottam mit súg, annyira hangosan tombolt az elmém, hogy elnyomta azt a finom kis hangot, ami időnként azért kapott teret, de nem eleget ahhoz, hogy higgyek is neki. Tele voltam félelemmel, kétségbeeséssel, elvárásokkal – másokkal és önmagammal szemben is. Úgy gondoltam, hogy továbbra is tökéletességre kell törekednem és nem szabad a gyengeségeimet felvállalnom, egyszerűen nem lehetnek gyengeségeim.

Amikor minden összeomlott, akkor ott álltam önmagam előtt lecsupaszítva. Már nem tudtam hazudni, mert láttam, éreztem, megéltem azt, ami van. Már nem kellett hazudnom, egyszerűen értelmét vesztette a hazugság. És akkor valahogy olyan egyszerűvé vált minden. A szívemből láttam önmagamat és világot. Megváltozott minden. De mégis, volt, ami megmaradt, mint például az a jó öreg program, hogy ’az élet … nem könnyű’. Persze nem ez a szó szerinti program, de a negatív formáját nem akarom leírni, mert minden programoz, engem is, téged is. Minden, amit olvasol, minden, amit hallasz, minden, amit látsz. Úgyhogy maradjunk ennél a finomabb formánál, hiszen így is érted, hogy mire gondolok.

Tehát: „Mi ez az egész, ami ennyire szörnyű, ha ott legbelül minden rendben van?” – kérdeztem önmagamtól és vártam a válaszra. Elkezdtem figyelni, szemlélődni és együtt áramlani az élettel. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy az, amit régebben súlyos tehernek éltem meg, most egészen más megvilágításba került. Kezdtem fellélegezni, jól érezni magam a bőrömben, de az ördög nem alszik – és bizony újra bekúsztak azok a régi programok, ismerős minták, amelyek meghatározták a reakcióimat, a hozzáállásomat, az érzéseimet. Mégis változott valami, ugyanis az történt, hogy ezek a dolgok elkezdtek tudatosodni bennem. Emiatt már nincs olyan erős hatásuk, mint azelőtt. Minél többször találkozom egy-egy régi mintával, annál biztosabban felismerem, sőt, már nem csak utólag tudom, hogy: …ez bizony az volt …, hanem idejében, még az alkalmazása előtt rálátok arra, hogy mi zajlik bennem. És ez az a pillanat, amikor kinyílik a tér, s a lehetőségek széles skálája kínálkozik arra nézve, hogy hogyan folytassa az ember az életét. Hogy mit mondjon, mit tegyen, bármi is történjen éppen, mert már nem a múltban elszenvedett sérelmek és fájdalmak, de nem is a jövőtől való félelmek határozzák meg a döntéseket. Az élet ilyenformán pedig könnyűvé válik.

A Holistic Pulsing azt tanítja a fogásokról: „dolgozz ott, ahol könnyű, tedd azt, ami könnyű” … vagyis ne erőlködj, ne akarj valamit túlságosan, hanem add át magad az élet áramlásának és tapasztald meg a pillanatot. Ha így teszel, egyszerűen megszűnik feletted az elméd hatalma. Kinyitod az elme börtönének ajtaját és kisétálsz rajta. Rájössz arra, hogy ez egy önkéntes fogság volt, s addig tartott, amíg képessé nem váltál arra, hogy tudatosodjon benned, hogy mikor és hogyan zárod be újra és újra önmagadat, hogy hogyan teremted meg magad számára azt az elképzelést, hogy az élet … nem könnyű.

(szerzõ: Vajda Anikó)

(Forras:Net)