Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is
ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit.
Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért:
- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba... Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám...
Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút
friss vizével, elindult hazafelé. Ám mire hazaért, egy üres vödröt
tartott a kezében.
- Mi történt? - kérdezte az apja.
- Ó, semmi... a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével...
- Hiszen ez a vödör üres - mondta az apja, és nevettek mindketten. - Hová lett, gyermekem, az élet vize?
- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak
belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert
szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig... Így ment ez
végtelenségig, míg a kút ki majdnem száradt. Végül épp annyi vizet
adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem.
Az apa mosolygott:
- És hol van az a víz?
- Mindenfelé... amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.
"Adj jót, ha adni tudsz - ha jót nem tudsz adni, ne adj semmit."
Angelisz Irini:
Kommentáld!