Az Idő és a Felejtés


A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége,
s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán,
mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik,
de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott,
vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt.
S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.

S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva
betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben,
ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott.
Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett,
s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett. Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem,
csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni.
S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta,
hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest,
s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.

Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett. Ott állt szemben az Idővel,
s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát?
Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását,
lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket,
az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit. S ahogy ott álltak szemtől szemben,
megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.
Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem?
Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.

Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni.
Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.

Sokszor nem akarjuk felejteni a minket ért sérelmeket, és hordozzuk életünk nyitott sérüléseként.
Valóban nem gyógyul, mert ragaszkodunk hozzá. De kell nekünk a kellemetlen, rossz emlék?
Ha nem akkor tegyük le, bocsássunk meg , és gyógyultan élhetünk tovább.
Jézus is így tanított imádkozni minket:" ...miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek".
Bocsáss meg!