Az öreg hölgy

Bizony csúnya az öregség! Mindig elszomorodom, amikor szembesülök vele nap mint nap. A kitaszítottság, amikor vénségünkre, tehetetlenségünkben nem kellünk senkinek, teher vagyunk mások nyakán. Ezek a gondolatok futottak végig agyamban, amikor megláttam Rózát, a tűző napra kidobott lázas, vak, öreg kutyát. Állatbarátok találtak rá egy forró vasárnap délelőtt a Balogh Ádám utcában. Hazahoztam, orvoshoz vittem. Súlyos kullancsfertőzést állapított meg az orvos, nagyon magas lázzal és teljes kiszáradással.

A 18 évesre saccolt Róza szinte esélytelenül feküdt a rendelő asztalán. „Nincs értelme a kezelésnek, altatást javaslok.”- mondta az orvos. Az az orvos, aki mély állatszeretettől hajtva szinte sosem altat, csak igazán indokolt esetben. „Ha ő ezt mondja, annak súlyos oka lehet, akkor nagy a baj!”- gondolom letörten. „Próbáljuk meg a kezelést- motyogom tétován- adjunk neki egy esélyt, döntsön a sors felette!” Ez a párbeszéd augusztus első napjaiban hangzott el, ám Rózám hála a gondos ápolásnak és az ő hatalmas élni akarásának jól van, él és virul. Róza néni egy tiszteletre méltó öreg hölgy. Egyenes derékkal ül termótakaróval bélelt fonott kiskosarában és forgatja kis fekete kutyafejét a hangok irányába. Már ő is részt vesz a napi őrző-védő feladatokban. Amikor a három kutyafiú dolgozik, vagyis dühödten jelzik a házunk előtt elvonuló vélt vagy valós veszélyt, Róza néném kissé karcos, öreg hangján megszólal. Jól megmondja ő is, igaz ülve, hisz kiszállni már nem igen tud segítség nélkül. 1oo év nyomja öreg vállait, de dolgozik rendületlenül. Hiába írták már le őt, a volt gazda, az orvos és egy kicsit én is. Róza él és élni akar! Kacér piros csattot kap ősz szálakkal teletűzdelt fekete „hajába”, s ettől nagyon „nő” lesz.

Bolondos kutyáim, akik udvarunkban nőstényt nemigen láttak, azonnal észlelik a feltűnő változást! Közeledni nem mernek a kissé bizonytalan járású, roskatag Rózához, mert hátha darabokra törik vagy felbukik. Csak egy méterre közelednek hozzá, orrukat magasra tartva a levegőben nőt szimatolnak. Beleremeg az orrcimpájuk, beindul a férfifantázia. Róza mintha mindent látna, mindent értene lassú, kacsázó járásával körberiszálja az udvart. Pár perc alatt meg is tesz 5 métert. Nem kell sietni, sietett már életében éppen eleget. Fiú kutyáim, hogy még jobban kifejezzék hódolatukat percenként vágják magukat hanyatt a fűben, hogy legalább megfürödjenek Róza baba lábainak illatos nyomában. Dőlünk a nevetéstől, nagyon is emberi a kép! Róza mintha kissé elrestellné magát, reszkető lábakkal megáll és néz felém reménykedve vaksi, tejfehér szemeivel. Megsajnálom, lehajolok hozzá, fölveszem. Őrülten dobog kicsiny kutyaszíve a megtett pár méteres távtól. Visszaviszem kosarába hadd pihenje ki a séta fáradalmait. Pár percig még magasra tartott fejjel fülel a hangok irányába, aztán ájulásszerű mély álomba merül. Álmában fut, rohan a tavaszi virágos réten, mögötte futnak a felajzott kutyafiúk. „Volt egy életem, jóval-rosszal tarkítva, de szép lesz a halálom!”- gondolja az út szélére egykor kidobott Róza. Családban élni, szeretve lenni, kis kosarában ülve élvezni minden egyes napot, percet, igazi ajándék! És nekünk is az, hogy megismerhettük Rózát, a nagy túlélőt.

Rózám, élj soká még velünk erőben, egészségben!