Emlékszem, amikor még édesanyám élt, sokszor mondogatta nekem, hogy az élet szép, de fájdalmas!

7-en vagyunk testvérek, édesapánk a háború alatt meghalt. Szegény anyukám, soha nem nézett rá más férfira. Szeretettel, tisztességgel, becsülettel nevelt minket. Én vagyok a legkisebb a testvéreim közt, 4 bátyján van, és 2 nővérem. Apukámat nem ismertem, anyukámat pedig imádtam. Talán mert én voltam a legkisebb, így több figyelmet kaptam...nem tudom. 

Drága anyukám vasárnaponként ebéd után mindig mesélt nekünk. Délelőtt a konyhába szorgoskodott, hogy 7 éhes szájat megtömjön, aztán még mesélni is volt ideje nekünk. Az ebéd csak a mesék után ért véget!

Soha nem ringatott minket hiú ábrándokba, olykor nem volt a karácsonyfa alatt semmi, volt, hogy még dísz sem. A fa alatt ülve, csak a szeretet melengette a szívűnket!

A legidősebb bátyjám történetét mesélem most el!

Sándor,  anyukám mindig így hívta! Jó tanuló volt, állandóan olvasott, tanult. Soha nem játszott velünk. Ő már kicsiként is azt mondta, hogy nem akar szegény lenni! Az arcán soha nem láttam mosolyt! Mindig kitűnően tanult. Drága anyukám a kis összekuporgatott pénzét arra költötte, hogy segítse a bátyjámat a tanulmányaiban. Sándor már egész kicsi kora óta dolgozott, a szomszédban, és mindenhol ahol csak egy kis munka akadt.  Volt, hogy kenyeret hozott haza, volt, hogy tejet, pénzt soha nem kapott! Mindig tiszteltem becsültem, de igazából nem ismertem.

Az iskolák befejezése után, ügyvéd lett, a legjobb ügyvédek mellett tanult, és egyik nap nem jött haza! Édesanyám a hidegben, a sötétben ment, hogy megkeresse, de nem találta...napokon keresztül ment, csak ment. A szemeiben bánat ült, és keserűség. Igazségtalannak érezte az életet. Megfáradt volt, és a mosoly is csak miattunk ült ki az arcára. Olykor annyi bánat volt benne, hogy éjszaka mikor azt hitte  mi már alszunk, a konyhában sírt. De reggel mindig úgy ébresztett minket, hogy új reményeket táplált bennünk, és magában. Sándor 2 hónap múlva tért haza. Rengeteg pénzt hozott, és szép ruhákat nekünk. Ő tetőtől talpig szép ruhában volt. Édesanyám amikor meglátta összeesett, és zokogásban tört ki! Szavak nem jöttek az ajkaira, csak sírt. Emlékszem aznap ebédet főztünk, kitakarítottuk a lakást, szépen megterítettünk, és az új ruháinkat kellett felvennünk. Sándor a menyasszonyát hozta el hozzánk. Szépséges nő volt, szép szőke haja volt, és csodálatos ruhát viselt.  Eltöltöttünk egy közös ebédet, és akkor még nem értettem, de mostmár értem, hogy feleségül vette Nórát, és közölte anyánkkal, hogy elmegy a városból. Ennél a mondatnál mindenki elsápadt, letettük a kanalat a kezünkből, és csak vártuk, hogy folytassa.. de nem volt folytatás...

Édesanyám elengedte, egy szó nélkül. Onnantól kezdve szomorúak voltak a szemei. Minket mindig becsülettel ellátott, és onnantól kezdve a vasárnapi mese "meghalt". 

Sok sok év telt el, mikor a bátyjám újra meglátogatott minket, a feleségével, és 3 gyermekével. Édesanyám mosolygott, sok-sok év után először! Igaz mosoly volt az arcán. Sándor ekkor hívott meg magukhoz először! Csodaszép házban éltek... 6 szobájuk volt, és minden szép volt. Bezzeg nálunk...a régi kopott bútorok.

Még szolgálójuk is volt, nem is egy. A konyha külön volt az étkezőtől, és életemben nem láttam még akkora asztalt, amit ott. 20 szék volt! Azért emlékszem ennyire, mert megszámoltam! A ebéd csendben telt. Ebéd után arra kérte édesanyámat SÁndor, hogy maradjon velünk együtt náluk, és lakjunk ott velük.

Anyám felállt az asztaltól egy szó nélkül és kiment. Mi még ettünk , sőt sütit is kaptunk! Aztán Sándor is felált, utána ment! Nagysokára jöttek vissza, mosolyogva mindketten, hogy mit beszéltek nem tudom, soha nem mondták. Mi hazamentünk ég aznap, jól emlékszem. A vonatot lekéstük, és az utolsó állomástól gyalogolnunk kellett. Nagyon sötét volt mire hazaértünk. Anyám ágyba dugott bennünket, ő pedig kiment az udvarra. Már csak arra emlékszem, hogy reggel a konyhában az uzsonnánkat csomagolta az iskolába. Nem szólt nekünk egy szót se, ő mindig olyan csendes volt. Mi szépen tanultunk, és amiben lehetett segítettünk neki. 

Sándor egyre sűrűbben látogatott meg minket a gyermekeivel, és a feleségével együtt. Midig hozott valamit, sok ajándékot kaptunk, és sok ruhát, könyveket! Édesanyám ilyenkor sokat mosolygott, és beszélt! Mintha csak újra élne, de amikor Sándor elment ismét komor lett!

Szómomra édesanyám volt a minden, a testvéreim előtt. Mindegyik testvéremet szerettem! Egyiket sem jobban, mint a másikat! Mivel én voltam a legkisebb, mindig jobban figyeltek rám, de különbséget soha nem tettünk egymás közt!

Emlékszem, mikor Sándor elvitt az iskolába, azt mondta tanulj, hogy legyen belőled valaki! A szavai erőt adtak, és én ekkor kezdtem a középiskolát. Sándor fizetett mindent, anyánknak nem engedte.

Ekkor a testvéreim már kirepültek a házból, egyedül csak én voltam otthon. Segítettem anyácskának amennyit csak lehetett, de ekkor ő már beteg volt. Sándort egyre többször hiányolta, és kért engem, hogy szóljak neki, látogassa meg.

Történt aztán, hogy az egyik este, hogy Sándor meglátogatott bennünket. Szomorú volt, és a szemei mérhetetlen fájdalomról árulkodtak! Nem szólt semmit, csak kérte, had maradjon egy kicsit! Édesanyám felkelt az ágyból, és nekiállt kenyeret sütni, dagasztani. Közben elejtett néhány kérdést a bátyjámnak, de ő nem szólt semmit továbbra sem. Egyszer csak nagy sírásban tört ki! Térdre boruét anyánk előtt, átölelte a derekát, és zokogott! Nem szólt semmit, csak zokogott! Eltelt úgy egy óra vagy több is, mire felállt! Anyám szótlanul állt, csak vígasztalta. Mikor megnyugodott, ennyit mondott....vége az életemnek!

Anyám és én is kikerekedett szemekkel álltunk, nem értettük, aztán annyit hozzátett még a bátyjám, hogy a felesége és a gyerekek autóbalesetben meghaltak!

Az én bátyjám, aki annyira erős, és mindig magabiztos volt, volt ott ült megtörve, tele szomorúsággal, és magánnyal! Nem kérdeztünk semmit, csak csendben ültünk mellette. A mi szemeinkbe is könny szökött, és mi is felfoghatatlannak éreztük ezt az egészet!

Napok teltek el szavak nélkül. Egyik reggel aztán felállt Sándor, és így szólt anyámhoz, drága anyukám bocsáss meg nekem kérlek! De n em bírok tovább így élni, ezzel a fájdalommal! Aztán felém fordult, és azt mondta: érj el mindent amit én nem tudtam! Felvette a kabátját és elment!

Két nap múlva a szomszéd szalad át, és hozza az újságot. Anyácska belenézett, és elsápadt! Sándor volt az újságban, és egy kép, egy cikk. Részletezték benne, hogy mennyire jó élete volt, hogy milyen szép családja volt, akik a napokban meghaltak, és milyen fájdalmat hagytak maguk után, amit ez az ember nem volt képes túlélni, és felakasztotta magát!

Anyám leült az udvaron a padra, és csak nézett maga elé, majd csendben folytak a könnyei!

Én is mellé ültem és sírtam! Felcsengett a fülemben amit mondott! Méginkább tanultam, és méginkább meg akartam mutatni, hogy képes vagyok bármire... a bátyámért, az emlékéért! Neki is sikerült, nekem is fog...cska nagy volt a fájdalom! Felfoghatatlanul nagy volt.

A temetés borzalmas volt....ez volt az utolsó amikor láttam a bátyjámat! A sírjánál, fogadalmat tettem neki....

Nyugodj békében kedves bátyjám Sándor!   

  (SOKAT GONDOLKOZTAM FELTEGYEM-E EZT A NAGYON SZOMORU TORTENETET. AZERT TETTEM FEL, LEGYEN EZ TANULSAGUL MINDONKNEK! JO EMBEREK VOLTAK, DE ISTEN KIMARADT AZ ELETUKBOL.AZERT TORTENHETETT MEG MINDD EZ.)