Lehet, hogy mindened megvan, mégis oly gyakran egyedül érzed
magad az emberek között. Lehet, hogy biztosnak hitt kincseidet szerre
elveszítetted, félelmek gyötörnek, és nincs mibe kapaszkodnod. Érzed a
lelked mélyén az olthatatlan szomjúságot a Végtelen, a szeretet, a
jóság, a tiszta fény után. Tudd, ezt a hiányt nem tudja senki, semmi
oldani, csak Isten áldó, életadó jelenléte.
Nagyon fontos lenne, hogy tudatosan leülj a szobádban, a csendben, és
feltedd magadnak a kérdést: hiszed-e, hogy aki a nyelvedet adta, tud
szólni hozzád, aki a füledet teremtette, kész és képes meghallani a
szavaidat? Akarsz-e kapcsolatba lépni, barátságot kötni a végtelen
bölcs, jóságos Istennel, hogy erőt és útmutatást kapj tőle? Vagy pedig
úgy éled le az életedet, mint az utazó, aki térkép és GPS nélkül indul
felfedezőútra, csak saját józan eszére és mások tanácsára hallgat? Így
sem lehetetlen célba érni, de mennyivel szebb, biztonságosabb,
egyszerűbb úgy, hogy kéred és elfogadod annak a segítségét, aki végtelen
szeretettel megformálta a világunkat és téged is. Merj belekapaszkodni e
végtelen jósággal hozzád hajló szeretetbe, alázattal fogd meg Teremtőd
kezét, és hagyd, hogy vezessen"/Részlet, Böjte Csaba: Párbeszéd a Végtelennel c. könyvéből.//
Kommentáld!