“Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi
ebédhez a szakácsnő sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért
fogadj be te is mindent. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a
titkokat, melyek körülvesznek. Ne siess! Az eszmélés lassan, de
biztosan, végtelen csendben, derűsen történik. Környezeted
megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz,
megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke önt el.
Megvilágosodsz. Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a világon.
Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban
fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az
erőt, amely most már nem magadért: értük, a világért fakad. Már nem
harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem
pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló
fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a
világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább
teremtő Istennek…. Érzed a hegyeket mozgató erőt magadban, tudod, hogy
emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De még ez sem
fontos.
Semmi sem fontos, csak az a KAPCSOLAT, mely nap mint nap, lassan felkel, és beragyogja világodat. Istennek társa vagy…” (Böjte Csaba)
Kommentáld!