„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” (Zsoltárok 62:6)
Daniel Colemann „mesteri hozzáállásnak” nevezi annak
képességét, hogy megfelelő módon várakozzunk. Ehhez három tulajdonság
szükséges. Először: alázat. „Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a
szolgáló úrnője kezére néz, úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra, míg meg
nem könyörül rajtunk” (Zsoltárok 123:2). Egyszer egy ember olyan sokáig
várt az orvosra a rendelőben, hogy végül kiszámlázta a doktornak a
várakozási időt! Félre azonban a tréfával, az életben kapcsolat van a
helyzet és a várakozás között. Általában az alacsonyabb helyzetben lévő
emberek várnak a magasabb pozícióban lévőkre, és ha bölcsek, akkor
megtanulnak tisztelettel várni. A várakozás arra emlékeztet, hogy nem mi
vagyunk felelős beosztásban; megtanít arra az alázatra, melyre
szükségünk van. Másodszor: bizalom. „Bízzál az Úrban teljes szívből, és
ne a magad eszére támaszkodj!” (Példabeszédek 3:5). A légtornászoknál
különleges kapcsolat van az ugró és az elkapó között. Amikor az ugró
elengedi a lengőtrapézt, bíznia kell abban, hogy az elkapó meg fogja őt
ragadni. Ugyanígy nekünk is meg kell tennünk, amit Isten mond, aztán
várnunk kell Rá, még akkor is, ha nem látjuk tisztán kezét, amint
munkálkodik. Ezek az időszakok fejlesztik és mélyítik el hitünket.
Végül: várakozásteljes reménység. „Lelkem csendben csak az Úrra vár,
mert tőle van reménységem” (Zsoltárok 62:5 NKJV). Eugene Peterson írja:
„Az imádságban tudatában vagyunk annak, hogy Isten cselekszik, és amikor
a körülmények készen állnak, amikor mindenki a helyén van, és amikor a
szívünk készen áll, akkor szólít majd minket is cselekvésre. Az imában
töltött várakozással fegyelmezetten visszautasítjuk, hogy azelőtt
cselekedjünk, mielőtt Isten cselekszik.”
Kommentáld!