Nem szerettem az apámat, mert iszákos volt. A környék úgy ismerte őt, mint a helyi kocsma önkéntes zongoristáját. Noha nem lakozott benne különösebb zenészi tehetség, szeretett zongorán játszani. Fiatalabb korában kisegítőként dolgozott egy hangszerboltban, s ott tanulta meg a fekete-fehér billentyűk bűvölését. Nekünk nem futotta saját hangszerre, így az italozáson túl apám ezen okból is sok időt töltött házon kívül. Archie, a kocsmáros, nem bánta, hogy apám rendszeresen megszólaltatta a sarokban korhadó rozoga zongorát, mivel növelte az ivó népszerűségét, noha nem fektetett időt és pénzt a hangszer karbantartásába. A sötétbarna festékborítás rég lepattogzott a tetejéről, billentyűinek peremét érdesre rágta az idő, a húrok nagy része falsan énekelt, és ha az ember lenyomta valamelyik pedált, a lucfenyős hangszekrényből öreges nyikorgás hallatszott. Apámat nem zavarták a hiányosságok, borvirágos tekintettel is tisztán látott minden egyes billentyűt, és valamely rejtett ráérzésnek köszönhetően sohasem ütött mellé. Ellenkezőleg, az alkohol hatására sokkal gördülékenyebben tudott játszani, ujjai sikamlósan peregtek a hangok mesterséges tartományán. A dalocskák, amelyeket megszólaltatott, ügyetlenül sántikáltak a zongorahúrok falssága okán, de a tivornyázók élvezték a szivarfüstös zenét, hiszen a tizedik üveg sör és a megszámlálhatatlan kupica pálinka után éles hallásuk némileg eltompult. Apámat könnyű volt lekenyerezni némi alkohollal, így szólókoncertjeiért cserébe sosem kért tisztességes fizetséget. Archie méltán dörzsölgethette zsíros tenyereit a poharaktól roskadozó pult alatt, hiszen apám nem ivott többet egy átlagos vendégnél, ellenben hozott némi plusz hasznot a konyhára. Olykor, ha új cipőre volt szükségem, vagy tankönyv kellett az iskolába, anyám rábízta apámra, hogy a zenélés költségét lehetőleg ne folyékony formában fogyassza el, hanem vágja zsebre az aprót. Archie az ilyesminek nem örült, elhúzott szájjal csapta apám markába a pénzt, akinek aznap estére büntetésből kevesebb fröccs járt.

Sosem mertem megkérdezni apámtól, hogy miért iszik. Átlagosan hat estéjét töltötte a kocsmában, mert vasárnaponként az ivó zárva tartott. Napközben aludt vagy józanodott, majd kora este elment, és csak hajnaltájt támolygott haza. Anyám gyakran küldött érte, mert nem akarta, hogy ittas bolyongása közepette baja essék. Szerette őt ilyen lecsúszott, részeges alaknak is. Anyám olyan vidéken nevelkedett, ahol a válás a köztudatban nem létezett, így ő maga is a sírig tartó teherviselés híve lett, megcsömörlött házassága ellenére.

Apám nem szeretett engem, mert a gyereke voltam. Úgy hiszem, hogy már a kezdetektől erős ellenszenvvel tekintett közelgő születésemre, és jobban örült volna annak, ha anyám valamilyen csoda folytán elvetél. Kényszerfolt voltam a szemében, amely idősebb felmenőinek szolgált elégtételként a tékozló esküvői lakodalomért. Gyakorta illetett gúnynevekkel, rosszallóan kinevette gyermeki ügyetlenkedéseimet, és látszott rajta, hogy nem leli örömét kötelező atyai nevelésemben. Talpig lerészegedett napokon azt is kétségbe vonta, hogy a vér szerinti fia vagyok.

Hogy epés kétkedései mennyire bántották anyámat, nem tudom. Csendes asszony volt, alacsony és egészségtelenül sovány. Barna haját, amelyet lassacskán mérgezett fehér porával az öregség, mindig szigorú kontyba fésülve hordta a tarkójára tűzve. Odahaza dolgozott, varrónőként. Blúzokat és szoknyákat javítgatott naphosszat, szolid kosztümöket vagy rikító ruhákat gyártott, és ha úgy hozta a szükség, megstoppolta a zsugori özvegyasszonyok öregszagú fejkendőit. Bármilyen varrnivalót elvállalt, szomorúan kicsi összegekért. Kora ellenére erős szemüveget kényszerült viselni munka közben, mert az aprólékos tevékenység rohamosan roncsolta biztos látását. A nappaliban dolgozgatott az ablak előtti széles asztalon, és közben hallgatta, ahogyan felmondtam neki az aznapi leckét. Nagyon fiatalon ment hozzá apámhoz, és ha kérdeztem, mindig úgy beszélt kettejük szerelmi történetéről, mintha egy eldugott pergamenre írt, ókori regét mesélne nekem. Megviselte őt apám függősége, noha nem igyekezett változtatni a helyzeten, csupán eltűrte azt.

Apámhoz hozzánőtt az alkoholszag. Akárhányszor a közelembe jött, de olyankor is, amikor az ágyban horkolva próbált túljutni előző esti szertelen italozása utóhatásain, érződött körötte az az erős, jellegzetes szag, amelyről felismerszik egy ittas ember. Elég volt belépnie a helyiségbe, ahol anyámmal tartózkodtunk, és engem azonnal megcsapott a szesz szédítő bűze, amely szinte állandóan és kiirthatatlanul terjengett az otthonunkban.

Apám viselkedése egyáltalán nem hasonlított más édesapákéhoz. Gyakran kerülte társaságunkat, s otthoni tartózkodása idején is jobbára a paplan alatt töltötte az időt, a tömény szesz gőzével lehelve be az elzárt hálószobát. Ha csak tehette, undorodó pillantásokat vetett rám, akárha valami korcs lennék, aki folyamatosan bosszantja őt. Zavart, hogy nem tudtam, felém sugallt kegyetlen ellenszenve miből táplálkozik. Anyám haragudott ezért apámra, és konyhánkban minduntalan összecsaptak az indulatok. Apám azonban a szidások ellenére sem foglalkozott többet velem. Előnyére legyen mondva, hogy egyszer sem bántotta az anyámat, ámbár éles szavai sokszor erősebbet ütöttek, mint a tenyér.

Nem szerettem az apámat, mert sokat ivott, és gyakran nekem kellett hazahoznom őt a kocsmából. Gyűlöltem azt a helyet, mert örökösen spicces tuskóktól hemzsegett, akik böfögve, röfögve hahotáztak egymás gusztustalan viccein, és borgőzös homály fedte elmével tántorogtak az asztalok között. Apám mindig a zongora előtt ült, melynek tetején az idővel párhuzamosan halmozódtak a kiivott poharak. Nem értettem, miért érzi jól magát ebben a piásokkal teli, füstös lyukban, de mindig csak addig tanyázott beesett arcán a derű, amíg meg nem érkeztem, hogy hazavigyem.

Halkan záporozott a híg eső aznap, amikor apámért indultam. Kilépvén a kapun hallottam, amint a templomtorony órája hangos, tompa kongással jelezte az éjjel két órát. Az útszéli vérszilva-fák alatt bandukoltam, melyek tömött, vörös lombja felfogta az engem megcélzó hideg esőcseppek nagy részét. Fejembe csaptam széles kapucnimat is, hogy kevésbé ázzak meg. A szomszéd udvarban egy kutya rejtezett bádogtetős háza mélyén, az alacsony kerítés mentén elhaladva megláttam bozontos pofája elmosódott körvonalát a sűrű csapadék okozta homályrács mögött. Az egész falu kihaltan tátongott, éjjel lévén már csak néhány ház ablakában derengett lámpafény. Elnyűtt edzőcipőm gumis talpa kövéret cuppant minden lépésemnél. Elmellőztem pár kisebb üzlet kirakatát, amikor rövidítés gyanánt keresztülvágtam az üres parkon. A kirakatok vakító, fehér fényfoltjai rátapadtak a járda nyirkos burkára.

Fél utcányira járhattam az ivótól, amikor meghallottam apám szapora akkordjainak elnyomott dallamát. Az esőtől csörtögő eresz alá léptem, és bekukkantottam a kocsma egyik ablakán. Odabent szelni lehetett a vaskos bagóbűzt, amely miatt a friss, ázott levegő alig bírt befelé préselődni. Mély hangok zagyva duruzsolása keresztezte apám betyárnótáit, aki ezúttal is keményen dolgoztatta a klaviatúrát. A zongora mellett egy szeplős arcú, foghíjas vénember dülöngélt, mert énekelni támadt kedve. Elkornyikálta a dalocska néhány ismertebb szakaszát, s jól megnyomta a sorvégi szótagokat. Azután rekedtes hangja elfúlt, és egy pillanatig bambán maga elé bámult, mintha elvágták volna agyában az értelem vezetékét. A háta mögötti asztalnál ülők közül valaki kurjantott, mire ő is megfordult, és hamar felhajtott egy stampó töményet. Apám eközben rendületlenül zongorázott, mozgó díszletként olvadva bele a csapszék alpári közegébe.

Ekkor a kocsma bejárati ajtaja kivágódott, és egy nyeszlett alak botorkált ki rajta. Az eső rögvest nekilátott, hogy megvizezze rongyos külsejét. Nem vette észre, hogy az ablaknál álltam, mert erős részegségétől ájulás kerülgette. Kótyagosan odébb vonszolta magát az ajtótól, majd remegő lábai segítségével a falhoz préselte csenevész testét, kezei élettelenül fityegtek mellette. Ocsmányul, elnyújtva böffentett, azután feje lebukott a járda irányába, és okádni kezdett. Szerencsétlenségemre épp akkor vetettem rá pillantásomat, amikor egy hatalmas, pépes köpet fordult ki a szájából. Hátamat végigborzolta az ösztönös undor. Szerettem volna sarkon fordulni és nyomban hazafutni, de szemeim előtt megjelent anyám aggodalomtól feszülő arca. Elérkezett apám számára a záróra ideje, ám ezt közölnöm kellett vele is.

Odabent mindig ugyanaz a látvány fogadott: a kockás, műanyag terítők takarta asztalokat ész nélkül vedelő vendégek hágták mindegyik sarokban. A poharak bizonytalan mozdulatok közepette emelkedtek a borostás állakhoz, folyamatosan ürülő üvegek ütköztek egymásnak vagy törtek széjjel a padlón a durva, nyers kezek által. Archie a pult mögött sertepertélt, egy friss vodkás üveg száját bontogatta. Vele szemben, a pult túloldalán egy ősz szakállú agg ücsörgött, szottyadt kezei között egy korsót egyensúlyozott, s magának motyogta valamelyik ifjúkori bánatát. Valaki borral öntözhette össze kívülről az illemhelyiség ajtaját, mert a "WC" betűkarcolat alatt egy vörös, loccsant folt éktelenkedett.

– Megjött a fattyad, Will! – kiabált oda Archie apámnak, amikor meglátott engem az ajtóban cövekelni.

Apám részegebb volt annál, minthogy meghallja e szavakat, ezért megindultam felé, átlépdelve közben a kilöttyent felesek padlón száradozó, ragacsos tócsáit. A zongorához érve megálltam, és katonásan kihúztam magam, hogy nagy és erős legénynek tűnjek. Apám – az általam már jól ismert – utálkozó tekintetével rám sandított, és zavartalanul csavargatta tovább a kellemes akkordokat. Szépen tudott játszani, ezt még én is beláttam, bármennyire gyűlöltem is őt züllött életviteléért és azért a szerepért, amelybe egyedüli fia lévén hetente belekényszerültem. Kölcsönös haragunk, melyet egymásra irányuló, megvető pillantásaink bizonyítéka okán nehezen tűrtünk el, szakadatlanul fortyogott.

– Gyere haza most már, apám! – szóltam határozottan.

Apám szándékosan nem vett rólam tudomást. A zongora tetején tátongó kiürült poharak mennyiségéből tudtam, hogy ma este is jócskán megízlelte a kocsmai itallap kínálatát. Azután akkordjai ritmusa egyszeriben megtört, mert végére ért a játszott darabnak.

– Jöttél, hogy a kedvemet szegd, kölyök? – kérdezte felém fordulva. Beszéde feltűnően botladozott.

Ittas vigyora láttán lelkem színültig telt utálattal. Apám feltápászkodott a zongora mellől, közben a billentyűkre támaszkodott, amitől a hangszer kinyögött egy utolsó, kurta, disszonáns taktust. Úgy szédelgett el a pultig, hogy valamennyi útba eső asztalnak nekiment. A többi vendég nemigen törődött vele, csak néhány szendergő horkant fel, amikor apám tudtán kívül meglökte őket. Lehajtott, szégyenkező fejjel követtem őt.

– Bort ide! – csapott öklével apám Archie orra előtt a pultra.

– Nincs több pia, Will! Eredj haza! – válaszolta ingerülten Archie.

Apám alig tudott megállni a lábán.

– Azt mondtam, hogy inni akarok! – hebegte, nyelve teljesen belegabalyodott a szótagokba.

Archie úgy tett, mintha nem hallotta volna a követelőzést, ám látszott, hogy arcizmai kezdenek begyulladni a dühtől. Apám újból rávert a pultra, de lázadásának e tettleges kinyilatkoztatása elég gyengécskére sikeredett. Értelmezhetetlen mozdulatot tett az egyik üres, pult menti szék irányába. Talán azt tervezte, hogy leül, és megvárja, amíg Archie kiszolgálja.

– Adj már innom, komám! – nyögte apám a piások bizonytalanságával, majd derekával a székre süllyedt, de lábai idő előtt kicsúsztak alóla. Nem bírt megkapaszkodni a környező székekben, ezért hátrazuhant. Esésére felfigyelt a többi ivótárs is, hangos óbégatásokat hallattak. Apám megilletődött, miután földet ért, és mélyeket pislantott zavarában. Lehajoltam hozzá, hogy megpróbáljam összekaparni szétterült végtagjait, mivel nyilvánvaló volt, hogy önerőből képtelen talpra állni. Archie előlépett a pult mögül, hogy segítsen, és szitkokat szórva apám szesztől vöröslő fejére, gorombán megragadta:

– Ne cirkuszolj itt Will, kotródj haza!

Ketten cipeltük ki apámat az utcára. Archie vállon veregetett indulás előtt, mert szívből sajnált ezért a kárhozott, piszkos munkáért.

Az eső mostanra elállt. A folyópart felé vettük az irányt.

Apám bódultan a vállamra támaszkodott, én pedig ügyetlenül átkaroltam a derekát. Lépésben haladtunk, mert serdülő izmaimmal nehezen bírtam el egy ilyen megtermett férfiembert. Apám tátott szájjal szívta tüdejébe a nyirkos levegőt, hallottam akadozó lélegzését, lehelete vodkaszagú ködképeket fújt felém. Magamban háborogva rángattam ezt a hatalmas, megtört embert, aki, mint minden este, ma is félholtan zuhan majd az ágyba anélkül, hogy akár egyetlen kedves szót is szólna az anyámhoz vagy hozzám. Anyám ezután fémkeretes szemüvege mögé rejti reményvesztettsége könnyeit, én pedig összeszorított fogakkal csendben maradok.

Hajnalodott. Rajtunk kívül egy lélek sem kószált már az utcákon. A folyóparti sétányhoz érve apám erőszakoskodni kezdett:

– Gyerünk le a vízhez! – makacskodott, s imbolygó léptekkel cibált a lépcsők felé.

– Inkább ne! – gondoltam magamban, s kitartóan toltam őt tovább a járdán maradva.

– Amarra gyerünk! – ismételte részegsége erélyével.

Nem engedelmeskedtem, ezért elengedte a vállamat, durván félrelökött, és egymagában botorkált le a meredek lépcsőn az alsó sétányra. Utána eredtem, nem tehettem mást.

Odalent nem égtek fények. Apám az égbolton derengő, hajnali szürkeség szeme láttára a folyóba vizelt. Dühöngtem, amiért ilyen botrányosan viselkedett, de tudtam, hogy abban az állapotában semmivel sem lehet hatni rá. Mikor bevégezte dolgát, mögé léptem, hogy karomat adhassam neki, ha netán megbotolna. Így is történt, merthogy apám hátrafelé menet nem találta a biztos talajt a part menti méretes kövek között. Érte nyúltam, ám ő ahelyett, hogy elfogadta volna segítő jobbomat, mindinkább eltaszított magától. Torz, gonoszkodó arccal méregetett, pórusaiból áradt felém az értelmetlen gyűlölet. Hátráltam egy lépést, mire rám kiabált:

– Pokolba veled, nyavalyás kölyök!

Láttam rajta, hogy szívből megvet. Nyomban ütésre emelte a kezét, s már repült is felém vaskos tenyere. Én azonban fürgén elhajoltam, így sikerült időben kitérnem a pofon elől. Apám akkora hévvel csapott a levegőbe, hogy elvesztette egyensúlyát, és hasra esett, egyenesen a sekély vízbe. Az egyik kiálló, éles kő kettéhasította a homlokát.

Ijedtség rohant át a lelkemen, mely megbénított. Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek. Apám perceken át mozdulatlan maradt, ebből sejtettem, hogy baj van. Egy alig hallható, bizonytalan kiáltás hagyta el a számat, amire csak a hajnali, ébredező folyó visszhangja válaszolt. Óvatosan apám fölé hajoltam, láttam, hogy nincs eszméleténél. A kötelesség azt diktálta volna, hogy rögvest segítségért fussak, de valami visszatartott, s ettől megrémültem. Én voltam iménti balesetének elsődleges okozója, ám ezt rajtam kívül senki sem tudhatta. Egy pillanatra felötlött előttem anyám arca egy nagyon régi emlék képeként, amikor utoljára mosolyogni láttam őt, s az élmény eme maró hiánya szíven ütött. Egy hang azt súgta bennem, hogy ha elég bátorságot toborzok magamban, akkor véget vethetek mindkettőnk boldogtalanságának. Éreztem, amint ereimből apránként elpárolog a pánik.

Apám csak feküdt ott, félig elmerülve a vízben, arca vértől feketéllett. Továbbra is álltam felette tétován, némán figyelve, ahogyan a puha hullámok ernyedt testét böködték.

Mikor a sétány karcsú lámpáinak éjjeli fénye kialudt, magára hagytam, s megindultam hazafelé.

Anyám a konyhában üldögélt egy szál hálóingben, amikor megérkeztem. Mindig megvárt bennünket, mielőtt aludni tért volna. Kérdésére, hogy miért vagyok egyedül, azt feleltem: apám megtagadta, hogy hazáig kísérjem. Anyám egy darabig nem szólt, komor pillantásokat vetett az ablakon túl burjánzó pirkadatra, s lelkében felébredt az őszinte aggodalom. Szerettem volna megnyugtatni őt, hogy a gyűlölködés árnyéka immáron szertefoszlott, mert nincs többé apám, aki bántson bennünket, csak ketten maradtunk, s én ezentúl megvédem őt mindentől, úgy, ahogyan apám sohasem tette. Mégis csendben maradtam. Anyám arcán halovány mosoly villant, azután halkan aludni küldött. Mielőtt elnyomott volna az álom, még hallottam, amint odaát leül az egyik nyikorgó székre, hogy éberen fogadhassa apámat, amikazaér.