|
|
| |
| |
Azon
a réges-régi télen édesanyám eltörte a lábát, s egyszeriben én lettem a
lóti-futi kisasszony a betegágy és a nagyvilág között.
Vittem a parancsot tyúkoknak, kacsáknak:
- Édesanyám azt üzeni: jó éjszakát! - és szigorúan rájuk reteszeltem a bordás lécajtót. Reggel is én engedtem ki a tollas népet:
- Édesanyám küldi! - szórtam elébük a ropogós kukoricát. De nemcsak
háziasszonykodtam. Édesapám szerint nem volt nálam jobb hírharang. Anyu
tőlem tudta meg: mi történt az utcában. Hol született kisboci, hány
cicája lett Cirmosnak, meg hogy a kis Kondás Karcsi - aki jó barátom
volt - hogyan ugrasztotta ki az ürgét. Mégis, valamennyi hír közül az
volt a legnagyobb, amikor az első hó leesett. Ehhez az újsághoz igazán
nem kellett postás. Faluszerte megkezdődött a hóemberépítés, és nagy
volt a versengés: kié lesz, a leghatalmasabb, legeslegkövérebb.
Nekem Kondás Karcsi volt az építőtársam, aki - kertjük nem lévén - évről
évre nálunk szobrászkodott. S amihez ő hozzáfogott, az nem akármilyen
közönséges, répaorrú hóember volt. De nem ám!
Előbb kőkeményre gyúrta a “magvát", ahogyan mondani szokta,
akkor rám bízta, hogy hempergessem, amíg bírom. Bodrink mellettem
csetlett-botlott, meg-meglökte bozontos fejével a növekedő hópocakot.
Amikor Karcsi magához intett, a virágágyás közepén már lábat vert a
hóember. Bár csak a neve szerint volt az, mert alakra semmiféle falubeli
atyafiához nem hasonlított. Karcsi abban mesterkedett, hogy
“tudós embert" fabrikáljon.
Addig-addig lapogatta, lapogatta a tekintélyes hótömeget, amíg valóságos
emberi formát kapott. A fejével meg éppen soká bíbelődött. Az orra sem a
szokásos paprika- vagy répaféle volt. Hóból faragta ki a
bugylibicskájával. Két óriási üveggolyó szemén sötét keretes pápaszemet
hordott. Ettől lett igazi “tudós" ábrázata.
Karcsi még egy viharvert öreg útitáskát is odabiggyesztett a lábához.
Aki ránézett, könnyen azt hihette, csak megállt kicsit nézelődni.
Bármennyire imponált, hogy “tudós hóemberünk" van, nem tudtam
mit kezdeni vele. Én kedvesebb játszótársat szerettem volna.
- Ez a tudós legyen a tied - mutattam rá ajándékozó kedvemben -, de
nekem csinálj egy hókislányt! - mondtam, kértem, és addig kunyeráltam,
míg Karcsi újra munkához látott, pedig már jó erősen ránk alkonyult. De a
sötétet nem láttuk a hótól, a hideget nem éreztük a munkától. A kis Hó
Katóval különben sem volt sok dolgunk.
Mire Karcsi kigömbölyítette a harangvirágforma szoknyáját, én is ott
voltam az égszínkék selyemruhával. Ahogy fölibe borítottuk, a szél
ráredőzte, a hideg odafagyasztotta, és úgy állt a kis Hó Katón, mintha
egyenesen reá szabták volna.
Blúzocskáját föntről, a két karját jobbról-balról teletömtük hóval. Nem
is volt abban semmi hiba, mert a hóbarátnőm már a legelső percben
ölelésre tárta szét gömbölyű karjait. Mégis a szeme volt a legszebb, a
két világoskék gombszeme. Hogy a mindig nevető száját hogyan és mivel
festette Karcsi, örökre titok maradt, mert nekem akkor fodrászgondjaim
voltak.
Nemsokára két marék lobogó szalmával tértem vissza újdonsült
barátnőmhöz. Csak nem hagyhattam csupaszon? Hanem rátenni még Karcsi is
alig bírta, mert a szél eszeveszetten cibálta, majdhogy el nem röpítette
a két szalmavarkocsot. Biztonság kedvéért még a fejkendőmet is
felkötöttem Hó Katóra, mert már akkor foga volt a télnek.
Karcsi percet sem tétlenkedett, hanem Hó Kató mellé egy pulit
hömpölyített, hogy vigyázzon az immár benépesült előkertre. Nekem csak a
kutya nem tetszett, mert akkor még nem láttam fehér pulit. Mindentudó
barátom ezt a vereséget nem tudta elviselni. A kályhakürtőből annyi
kormot zuhintott a kutyusra, hogy hibátlan feketeségét az igazán pulinak
született Bodri is megirigyelhette.
Kondás Karcsi rég hazament, de én még nem tudtam elválni egyetlen
barátnőmtől, aki szőkeségével szebb volt, mint Hófehérke a mesében.
Elébe ültem a hóba. Szerettem volna megbarátkozni vele. Azt sem bántam,
hogy a szél arcomba suhintott, és a hideg az orromat csavarta, mert a
pilinkélő hóesésben úgy tetszett, hogy Hó Kató a pulival mind közelebb,
közelebb jön.
- Gyertek, gyertek! - biztattam őket, és azzal sem törődtem, hogy
egy-egy hópihe a számba röppent. Csak az szomorított, hogy a puli csupa
korom subáját pepitásra hímezte a ráhulló hó. Hiába akartam elsimogatni,
nem volt erő a karomban.
Így talált rám édesapám. Aztán sok mindenre nem emlékszem, mert nagyon
beteg lettem. Lázálmomban sokszor láttam a hóköpenyes tudós embert az
ágyam mellett. Vizsgálódva hajolt fölém, és sötét keretes szemüvegén át
fürkészve nézett. Jeges kezével megfogta a csuklómat, és ettől kirázott a
hideg.
Ahogy elment, odalibbent Hó Kató a kék selyem szoknyájában. Ha melegem
volt, a homlokomra tette hűvös kezét, és ilyenkor róla álmodtam. Ha
fáztam, betakart a dagadozó hódunnával, és addig dobálta rám a
hópihéket, amíg kivert a víz. Néha fulladozni kezdtem Ilyenkor kézen
fogott, és elvitt az ő hóbirodalmába. A tornyos hóvár körül jégrács
csillogott. Szobájában a jégpadlón csúszkáltunk ide-oda a hószékek
között. A jégvirágok nemcsak az ablaküveget futották be, hanem a falat
is körülmintázták a kacskaringós szárú jégvirágok. Hó Kati gombóccal
etetett, és jégcukorral kínált. Kemény volt, és alig tudtam lenyelni, de
mégis megpróbáltam a barátságunk kedvéért. Nehezen ment és fájt.
Felpillantottam. Akkor a tudós doktor bácsi állt mellettem, és rám
parancsolt: vegyem be az orvosságot.
Hó Kató mind ritkábban jött látogatóba. Néha napokig elmaradt, és
egyszer csak teljesen hűtlen lett. Hiába vártam: nem láttam többé, de a
hideg se rázott, láz se gyötört. Meggyógyultam.
Amikor kimentem, első utam Hó Katóhoz vezetett. Szerettem volna
megköszönni, hogy olyan jó volt hozzám betegségem idején. Sem őt, sem a
tudós hóembert nem találtam a virágágyáson. Elmentek. Csak a mi Bodrink
és igazi ia-fia bújt hozzám. Lehajoltam, hogy megsimogassam. Akkor
láttam, hogy az a hely, ahol Hó Kató állott, telis-tele van hóvirággal.
Sokáig azt hittem: Hó Kató hagyta ott búcsúzásául. |
|
Kommentáld!