Egy gyógyszerész különös megtérése
Istennel bizony nem sokat törődő gyógyszerészsegéd voltam egy kis
faluban. Gazdám nem nagyon szeretett éjjel ügyeletet tartani. Ez
rendszerint rám hárult.
Egyik éjjel már harmadszor keltem fel kimerülten, idegesen,
ingerülten. Mikor kinyitottam az ajtót, egy copfos kis parasztlányka
állt előttem recepttel a kezében. Dühömben majd hozzávágtam a
kulcsot. "Ne haragudjon patikus bácsi, nagyon beteg az édesanyám."
De én csak dühösen, álmosan dolgoztam tovább, és elkészítettem az
orvosságot. A kislány fizetett, és "Isten fizesse meg"-et is
mondott. Én eltettem a pénzt, a receptet is el akartam tenni, amikor
véletlenül ismét a receptre néztem. Egy pillanat alatt átfutott az
agyamban egy rettenetes felismerés: Jaj, mit tettem?! Sokszoros
adagot adtam az egyik alapanyagból, ami már méreg, és az az édesanya
reggelre halott lehet. Mint a bolond rohantam az ajtóhoz, ki az
utcára és hangosan, kiabálva mondtam: Kislány, kislány! De nem jött
vissza. Már messze járt.
Betámolyogtam a hátsó kisszobába, térdre estem, kezemet
összekulcsoltam, és imádkozni kezdtem ahhoz, akihez gyermekkorom óta
nem imádkoztam: "Hát áldj meg és segíts, ha tudsz, Isten, ha vagy az
Égben." Valami effélét mondhattam, és azt sem tudom, hogy meddig
tartott. Ha rövid volt is, ezer esztendőnek tűnt.
És ekkor megint belehasított a csöndbe a csengő. Rohantam az
ajtóhoz. Megdermedten álltam, nem akartam hinni a szememnek. Megint
a copfos kislány lépett be, sírástól maszatos arccal. Néztünk
egymásra. Tán már meg is halt az anyja?
Akkor a kis copfos hebegve megszólalt: "Patikus bácsi, ne haragudjon
rám. Részeg emberektől megijedtem, elejtettem az üveget és
eltörött... De nincs több pénzem." Lelkendezve újból elkészítettem
az orvosságot... Megsimogattam a ki copfost. És azóta hiszek és
imádkozom.
Kommentáld!