Nem mondod, hogy szereted,
mert nem mondhatod neki.
Mindent elrontanál. Elfutna,
elrohanna abban a pillanatban,
ahogy megértené, hogy ez most
más. Ez nem amolyan baráti ölelés,
hanem annál több. Darabokra
törtség, fájdalom marad minden
érintés után, mert más az, amire
te vágysz - de nem mondhatod el.
Nem mondhatod el, mert túl
fontos neked ő. Nem veszítheted
el, bárkit elveszíthetsz, bármit
túlélsz, de azt, hogy ő ne lenne
többet.. Na azt nem.
Magunkat emésztve, érzelmeket
visszafojtva, teljesen felőrölve,
össze-vissza kínlódva tekergetjük
a szívünket, fáj, az biztos, de
inkább ártunk neki, mert a másik
nem tudhatja. Nem tudhatja, hogy
mit érzel, hogy mire vágysz, hogy
mennyire szeretnéd őt közelebb
tudni magadhoz, hogy mit meg
nem tennél érte, hogy mennyivel
másabb lennél, ha ő lenne. De
nincs. Közben meg ő ugyanezt éli
át. Remegve, rettegve zárja be a
szívét előtted és adja oda másnak,
közben pedig csak rád vágyik, de
nem kockáztat. Miért is tenné, hisz
te sem mondasz semmit.
Honnan tudnád, hogy mit érez,
amikor semmit sem mond - de te
épp ezért döntesz. Döntesz
helyette is, és esélyt sem adva
egymásnak lépkedtek előre,
miközben a másikat tapossátok
magatok alá - pedig ő a
legfontosabb. Miért döntöd el,
hogy csak barát, miközben
legbelül minden nap meghal egy
picit? Érted. Veled együtt úgy,
hogy közben nem is tudtok arról,
hogy a másik min megy kereszül.
Kommentáld!