Jó pár évvel ezelőtt történt velem. Mikor életem egyik legmélyebb szakaszát éltem, mint ember, mint nő, sárba' tiporva éreztem magam.
Vásároltam egyik kedvenc nagy áruházamban.
Egyszer csak feltűnt, hogy egy furcsán öltözött fiatalember kóvályog körülöttem, immár többedjére.
Fiatal, szőke, kék zakóban, kék nadrágban, rajta nagy aranygombokkal, olybá tűnt, mintha matróz lenne.
Egyik felső zsebéből telefonzsinórhoz hasonló vezeték lógott ki.
Majd közeledett felém. Odajött hozzám, sőt megszólított.
Nagyon zavarban volt. Nem küldtem el, mert kíváncsi voltam, hogy mit szeretne mondani, és értékeltem a BÁTORSÁGÁT.
Azt mondta, hogy nemrég költözött Budapestre, Pestre. Ismerem-e Pestet? Mondtam igen, mert ott dolgozom.
És ha nem lenne baj, szeretne velem megismerkedni, mert alig ismer itt valakit.
Megköszöntem, hogy belém vetette a bizalmat, és megtisztelt az ajánlattal, de mondtam: KÖSZÖNÖM NEM, és felmutattam jegygyűrűmet.
Mosolyogva elbúcsúztunk, eltolta kosarát, és eltűnt.
Vagy csak elvegyült a tömegben.
Akkor ott hirtelen nem állt össze, de a történet dolgozott bennem. Egyre jobban megerősödött, hogy nekem küldték. Vigaszként. Női önbizalmam helyreállítása végett.
Pár évre rá nemtudni miért, eszembe jutott ez a történet, miután lelkem helyre jött.
Épp Westend bevásárló központban voltam.
Arra gondoltam, hogy de jó lenne újra látni őt. Ezt a kedves "angyalfiút".
Abban a pillanatban, ahogy kigondoltam, szembe jött velem egy szőke, rövid hajú, barna szemű, hihetetlen finom kisugárzású fiú.
Egymásra néztünk, és TUDTUK, hogy ismerjük egymást.
Abban a pillantásban benne volt. És benne volt a kölcsönös szimpátia.
Tudtam, hogy Ő az.

2009. május
Kedd este tusi-füri után, illatozó rózsaszálként kiültem a teraszra még olvasgatni cseppet. Egy angyalos könyvet olvastam épp.
Felfigyeltem, hogy sustorog valami. A fák levelei. BESZÉLGETTEK egymással. Abbahagytam tevékenységem, és hallgattam őket. Azon gondolkodtam, hogy jé, ők is kommunikálnak. Ahány fa, mind másképp szólt, más hangot adott ki magából. Érdekes volt.