Nincs Furgon
Sok-sok esztendeje
egyszer korgó gyomorral, üres zsebbel virradtunk a hálaadás napjára.
Kopogtak. Kinyitottuk az ajtót, és egy férfi lépett be óriási
élelmiszeres csomaggal, egy hatalmas pulykával, amihez még tepsit is
mellékeltek. Nem hittünk a szemünknek.
- Ki maga és honnan jött? – csodálkozott apám.
- Egy barátjuk küldött – válaszolta az idegen – , aki tudja, hogy
nélkülöznek, de visszautasítanák a közvetlen segítséget, ezért küldött
engem. Kellemes ünnepeket!
- Nem, ezt nem fogadhatjuk el – szabódott apám.
- Pedig kénytelenek – felelte az ismeretlen férfi, sarkon fordult, és behúzta maga mögött az ajtót.
Ez az élmény maradandó hatást gyakorolt az életemre. Megfogadtam, hogy
egyszer majd én is viszem annyira anyagilag, hogy másoknak ugyanígy
segíthessek. Tizennyolc éves koromra kialakítottam a magam hálaadás napi
rituáléját. Mivel szeretem a kötetlen megoldásokat, azt találtam ki,
hogy egyszerűen bevásárolok egy vagy két család számára elegendő
élelmiszert, azután küldöncnek öltözve felkeresem a legszegényebb
környéket, és találomra becsöngetek valahova. Az ajándékba mindig
elrejtettem egy levelet, amelyben leírtam gyerekkori élményemet.
Beszámolómat az alábbi mondattal zártam: “Cserébe csak annyit kérek,
hogy törekedjenek előbbre jutni, s egyszer ugyanezt cselekedjék valaki
mással.” Számomra ez az évente ismétlődő szertartás nagyobb gyarapodást
jelent minden pénznél, amit valaha kerestem.
http://idezet.wordpress.com/category/apro-oromok/
Kommentáld!