"Az
életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami
annál is sokszor nehezebb: képes szeretetet elfogadni is.
Van, amikor a szeretet apró kis gesztusaink elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni.
Amikor szeretetet adunk, akkor - mint kezdeményezők - az erő
pozíciójában érezzük magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid
öntudatossággal nyugtázzuk lelki nagyságunkat.
Akkor viszont, amikor
a telítettségnek ebben az emelkedett állapotában valaki hangtalanul
hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából szeretetmorzsákkal kínál,
meghökkenünk. Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan
szembesülünk az új helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet
ingyen konyhájának konyhafőnöki szerepében. Most minket is étellel
kínálnak. De hát erre nekünk semmi szükségünk
sincsen! - zsörtölődünk a valaki morzsáit lefitymálva. Hiszen mi
praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a
szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók
türelmetlenkednek.
De valaki nem tágít.
Csak áll, és már-már
könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetmorzsáit. S akkor
meg kell látnunk, hogy szeretet nem elsősorban nekünk szól. Az életben
maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az
elfogadottságban nyeri el értelmét.
Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelen, mint megerősíteni őt élete értelmében."
SimonAndrás
Kommentáld!