Napos idő volt, a két fiú vidáman kacarászott hátul, a kertben.
Édesanyjuk nevetve nézte őket. Karjában talán egy kétéves forma kislány
üldögélt. Ő is kacagott. Akkor belépett a verandára egy magas,
szőkésbarna hajú férfi. Világoskék szeme volt, akárcsak a fiainak, de
mégse hasonlítottak. Az övé világosabbak voltak, nem azúrkékek.
A feleségéhez ment. Megcsókolta, majd a kislányt a karjába vette. Nevetett. A kislány is.
Majd a fiaihoz ment, és barackot nyomott a fejükre. Visszanézett a feleségére. A nagyobbik fiú követte a nézését, de nem tudta megfejteni.
Este, mikor anyjuk bement, és mesét olvasott nekik, megkérdezte tőle:
- Anya, apa miért nézett úgy rád?
A nő mosolygott, és megint megjelent a szemében az a furcsa érzés. Magyarázni kezdett:
- Ez a szerelem - válaszolta, de a kisfiú újabb kérdést intézett hozzá:
- Mi az a szerelem? Ez olyan, amit én és Aberforth érzünk egymás iránt?
Vagy Ariana iránt? Vagy, mint a barátaink iránt? - kék szeme tágra
nyíltak az értetlenkedés hatására.
A nő nevetett:
- Nem, az nem
az. Az csupán barátság, és szeretet. A szerelem más. Mikor vele ébredsz
és kelsz fel, mikor minden percben rá gondolsz, akkor menthetetlenül
szerelmes vagy. A szerelmet nem lehet kikerülni, egyszerűen csak
megtörténik. Nem tudsz szabadulni tőle, észérvekkel nem lehet
irányítani. A szerelem csodálatos érzés, felszabadít, felpezsdít,
ellazít. Mindent elsöpör. Majd ha nagyobb leszel, megérted majd...
Szerző ismeretlen
Kommentáld!