Volt egyszer egy fiú és egy lány, kik boldogok voltak nagyon, szerették egymást, kézen fogva sétáltak a napon. Sokszor elképzelték mi lesz ha felnőnek, soha nem válnak el, örökre együtt lesznek.

Szerelmük olyan volt, mint egy csodaszép mese, mindenük megvolt ami csak kellett az életbe.

Történt egyszer, hogy a fiú kapott egy levelet, harcolni hívták, el innen nagyon messze.

A fiú nem akarta itt hagyni az egész életét, de elhatározta hogy harcolni fog a hazáért s szerelméért.

Mikor a lány ezt megtudta, sírt s zokogott, féltette a fiút, nagyon szomorú volt.

Eljött a nap, mikor a fiúnak mennie kellett, mindenkit itt kellett hagynia kit kedvelt s szeretett.

Elbúcsúzott tőlük, míg a lányhoz ért, gyengéden átölte, s suttogva csókot kért. Kint ültek a csillagok előtt előző este, s választottak egyet, mely a legfényesebb.

Így szólt a fiú: Ha látod, hogy e csillag lehullik, tudd hogy én már nem létezem!

A lány megint csak sírt, könny csillogott gyönyörű szemeiben.

Mikor aztán a fiú a háborúba odaért, harcolt, s ezt csak egyedül a szerelméért.

Mindig ott lebegett előtte a lány meseszép arca, a gyönyörű szép szeme, s csillogó ajka.

Lement a nap, majd feljött a hold, a fiú még mindig csak harcolt és harcolt.

Belenyilallt valami fájdalom, elsötétült minden, érezte hogy vége most már, már fájdalmat sem érzett.

Látta magát ahogy fekszik a sötét ég alatt, a lányra gondolt s közben mosolygott arca.

Lepergett előtte az egész élete, mikor még boldog volt, mikor a lányt érintette.

Közben a lány otthon ült az ablakban, s folyamatosan csak azt az egy csillagot bámulta.

Látta amint lehullik szikrázva, érezte szívében az égető fájdalmat.

Tudta, hogy a fiú már nem létezik többé, elővett egy kést, s karcolgatta a kezét.

Először csak karcolgatta, majd mélyen belevágta, előtte is lepergett minden, az öröm s bánat.

Végül mindketten felértek az égbe, s ott folytatták együtt a csodaszép életet.

Tán még most is ott vannak az égben, s együtt élnek majd örökre a szerelemben....





forrás: suzymama.bloglap.hu