Abraham
Lincoln a polgárháború idején sűrűn látogatta a kórházakat, hogy
sebesült frontharcosokkal beszélgessen. Egy alkalommal az orvosok egy
fiatal katonát mutattak neki, aki a halálán volt
— Mit tehetek
önért? — lépett az ágyához Lincoln. A fiatalember nyilvánvalóan nem
ismerte föl az elnököt, s erőlködve préselte ki magából a szavakat:
— Írna az anyámnak, kérem?
Tollat, papírt hoztak, s az elnök gondosan jegyezni kezdte, amit a haldokló diktált.
— Drága Édesanyám! Szolgálatteljesités közben súlyosan megsebesültem.
Félek, hogy nem épülök fel többé. Kérlek, ne gyászolj miattam, csókold
meg helyettem Maryt és Johnt! Isten áldjon Téged és Apát!
A
katonának nem maradt ereje folytatni, úgyhogy Lincoln aláírta a nevében,
és a lap aljára odakanyarította: „Az Ön fia helyett leírta: Abraham
Lincoln.”
A fiatalember kérte, hadd láthassa a levelet, és megdöbbent a lábjegyzeten.
— Valóban ön az elnök?
— Igen, én vagyok — felelte csendesen Lincoln, és megkérdezte, segíthet-e még valamit.
— Legyen szíves, fogja meg a kezemet! Úgy könnyebben szembenézek a véggel.
A kórterem nyüzsgése fölé magasodó alak ott állt az ágynál, fogta a fiú
kezét, és bátorító szavakat suttogott neki, míg végleg le nem hunyta a
szemét.
(The Best of Bits & Pieces)
Kommentáld!