Embernek lenni emberfeletti feladat
Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála
egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes,
piros műanyag lapát. Ahogy utakat épített és alagutakat ásott a puha
homokban, talált egy nagy követ a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a
követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély
vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával. (A fiúcska nagyon
kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.)
Amikor a homokozóláda falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja
átgurítani rajta. A kisfiú csak tolta, nyomta, és a lapáttal feszítve
emelte, de valahányszor azt gondolta, hogy előbbre jutott, a kő
megbillent, és visszaesett a homokozóba. A kisfiú morgott, küszködött,
taszította, lökte, de csak annyit ért el, hogy a kő visszagurult, és
meghorzsolta pufók ujjait. Végül csalódottságában sírva fakadt.
Közben édesapja a nappali ablakából követte az események alakulását.
Ahogy eleredtek a könnyek, egy óriási árnyék vetődött a homokozóban a sírdogáló kisfiúra.
A fiúcska édesapja volt az. Szelíden, de határozottan kérdezte:
- Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erőt?
A kisfiú megsemmisülten zokogta:
- De hát azt csináltam, apa, hát azt csináltam! Minden erőmet beleadtam!
- Nem fiam - helyesbített az apa kedvesen. - Nem adtad bele minden erődet. Nem kértél meg engem!
Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.
Kommentáld!