Agnus Dei
Én nem alszom. Csak - álmodom.
Én nem beszélek. Csak - cselekszem.
Vizet iszom, ám bort prédikálok -
Másoknak mindig csak jót kívánok.
Szellemként élem életem,
Való világ távol tőlem.
Semmi a létem:
Vagyok a minden,
S a mindenen túl,
Korlátok között,
Béklyóba zárva,
Látom a jövőt,
Mi még nem lát engem,
Hangom se hallja szelíden.
Árnyékom előttem,
Szivárvány mögöttem,
Túl csendes a léptem,
Szólok hát, ekképpen:
- Barátom, mire e gyarló földi lét?
Hol ember megtalálja, s elveszíti hitét?
Hittem a jóságban, örök igazságban,
Napfényben fürdőző csillagok tavában,
Talmi tűnésében, érték szentségében,
Egyetlen egyházban, Isten irgalmában -
S lett részem, lett részem, mindenféle másban:
Gonosz rabságában, hazugság markában,
Alvilági folyó kétes irgalmában,
Értékké vált szemét magasztalásában...
Ám amikor lehajolt hozzám kegyes Isten,
- Mit félsz? Hisz te vagy a legbátrabb itt lenn! -
Meghökkentem, s egy csapásra
Világ gyúlt fejemben:
Sziget vagyok én is, vágysz utánam mégis,
Mikrovilágomban makró vagyok én is...
Kételkedésemet rögtön abbahagytam.
Visszatért a hitem. Megvilágosodtam.
Nagy tál hideg vízzel arcomat lemostam,
S ártatlan képéhez tisztán így fordultam:
- Üdvözlégy, egyetlen, nagy mennyei Atya,
Üdvözöllek téged, csillagok pásztora.
Ha bárányod leszek, égi csillagréten,
Addig is, mindenkor, téged követ léptem.
|
Kommentáld!