EPERFA
Eperfa tövét kivágom,
Szívemet odatemetem,
Rejtse el a föld mélye,
Ne gyötörje szerelem.
Szerelmes szívvel jártam
Emberek között,
Szerelmet koldultam-hiába,
Kopogtattam ajtódon
szerelemre várva.
S minek a szív, valóban?
Eltemetni így fogom.
S akinek nincsen szíve,
Őt nem éri soha fájdalom.
Ugye nem feledsz el engem?
S emlékszel rám, ha mondják
nevemet?
Én emlékszem rád.
Mikor nevedet hallom, vérbe
borul az arcom.
Utamat most nem találom,
Lábam alatt sötét árok,
Bú szorítja a szívemet,
Míg a tiéd nem lelem.
S ha lelkem zenéjéből egy
hang elér édesen,
E bénító bűvöletből nem
szabadulsz sohasem.
Ha lelkem szikrájából csak
egy darabka is kebledre hull,
Szíved lángra gyúl,s elégsz
olthatatlanul.
Ha könnyem cseppjéből egy is
rád hull,
Szép rózsák közt, ifjú
szerelmed örökre reám hull.
Én a tükröd vagyok, a zeném
benned énekel,
A bánatom folyóban zokog,
Édes vágyam a tenyereden
tartod.
Benned vagyok sejtjeimmel
,
Veled élek boldog
szerelemmel.
S amiben hittem, többé nem
hiszek,
De megbocsátok mindenkinek.
Megbocsátok a világnak,
Hisz szívem, mint a rózsák
illata,
Elillan napról-napra…
Kommentáld!