A BÉKE SZIGETE

EVANGÉLIUM A MAI NAPRA

13 éve | [Törölt felhasználó] | 0 hozzászólás

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba
mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira)
fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg
beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük,
és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban
akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról
beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és
egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az
egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a
napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy
hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és
elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre
feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta,
hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó
asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták
ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek
meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek
a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt
magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek!
Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem
ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”
Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az
írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy
tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték:
„Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát,
hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret,
áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a
szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták
egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és
kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és
visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és
társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és
megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és
hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés:
Vegyétek és egyétek!
A feltámadt Jézus megjelenéseiről szóló történetek közül az emmauszi
tanítványokkal való találkozás az egyik legérdekesebb. Az elbeszélés
gazdag a mondanivalókban, de most csak egyetlen mozzanatra próbáljunk
figyelni. Arra a pillanatra, amely a történet fordulópontja, és amely
megfordítja a két tanítvány benső magatartását. Ez a pillanat a
kenyértörés. Ezt tette Jézus az utolsó vacsorán is és most is pontosan
ezt teszi. Annyira egyedülálló ez a mozdulat, a kenyér megtörése, hogy
a két tanítványnak azonnal felnyílik a szeme, megnyílik az értelmük, és
rögtön átértékelnek mindent, ami velük történt az úton és ugyanígy
Jézus halálának eseményét is.
A kenyértörés sajátos mozdulatát ismételjük meg minden szentmisében.
Isten hív meg minket egy lakomára, közös étkezésre, a vele való
egyesülésre. Sajnálatos, hogy sokan mindenféle kifogásokat keresve
visszautasítják ezt a szeretetteljes hívást, s nem fogadják el a
megtört kenyeret, ahogyan erről az utolsó vacsora nagycsütörtöki
emlékmiséjében részletesen is szóltam. Pedig a szentmise, a kenyértörés
pillanata mindenki számára lehetőség a Jézus felismerésére, miként ezt
jelentette az emmauszi tanítványok számára is. Hozzájuk hasonlóan mi is
felismerhetjük a feltámadt Krisztust, s ez a találkozás a mi számunkra
is lelki fordulópontot jelenthet. Fordulatot akkor, ha megérezzük
lényegét.
De mi is történik valójában a kenyérrel? És mi történik, mi történhet
velünk? Az utolsó vacsorán és a kis emmauszi ház asztalánál Jézus
egyszerű mozdulatot tesz, megtöri a kenyeret és odaadja a
tanítványoknak. Jézus nem mondta, nem kérte az apostoloktól, hogy
gondolkozzanak el azon, hogy miként változik át a kenyér az Ő testévé.
És nem mondta azt sem, hogy próbáljuk megérteni ennek az átváltozásnak
a titkát. Sőt, tovább megyek, s szándékosan egy kissé erősen
fogalmazok: még azt sem kérte Jézus, hogy a tanítványok higgyék el,
hogy a kenyér valóban az Ő teste. Egyetlen dolgot kért a mi Urunk. Ezt
kérte egykor az apostoloktól és ezt kéri tőlünk is: „Ezt cselekedjétek
az én emlékezetemre!” Azt kéri tehát, hogy mindaddig, amíg el nem jön
újra a földre, az ő követői ismételjék meg a kenyértörést és egyenek a
megtört kenyérből. Jézus eredeti kérése nagyon egyszerű. Időközben, az
évszázadok során mi hatalmas teológiát építettünk a Kenyér köré és
hatalmas templomokat emeltünk fölé. Kitaláltuk, hogy aranyozott
szentségházban van a helye, gyertyákkal körülvéve, és az ünneplésnek is
megadjuk a módját. De közben mintha elfeledkeztünk volna róla, hogy
újra és újra meg kell törtünk, oda kell nyújtanunk az embereknek és
ennünk kell ebből a Kenyérből. Mert ezt akarta Jézus. Ezt kérte. És
hiábavaló a művészien felépített templom, hiábavaló az ünnepélyes
istentisztelet, ha nem esszük Krisztus testét, ha nem élünk azzal a
lehetőséggel, hogy a szentáldozás révén egyesülhetünk az Istennel.
Néha elgondolkozom azon, hogy papként azt mondom a kenyérnek, hogy
Krisztus teste, és a kenyér ezt elhiszi. Egyetlen mondatommal meggyőzöm
arról, hogy többé már nem kenyér, hanem Krisztus Teste, azaz lényegileg
átalakul. És erről könnyebben meggyőzöm a tudatlan kenyeret, mint az
embereket. Könnyebben meggyőzöm a kenyeret az átváltozásról, mint a
híveket, hogy ők is átváltozhatnak, ha eszik ezt a Kenyeret. Papként
mindig ugyanoda jutok: már nem akarok senkit meggyőzni arról, hogy
higgyen abban, hogy a kenyér átváltozik és benne Krisztus jelen van.
Már nem győzködök senkit arról, hogy fontos az ünneplés, a szentmise a
kenyér körül, és érdemes felvenni az ünneplő ruhát minden vasárnapra
gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Már nem győzködök senkit arról, hogy
éppen ez a Kenyér képes minket közösséggé alakítani, s ez kapcsol
minket igazán az Egyház nagy közösségéhez. Papként már csak egyet
mondok, ismétlem újra és újra, amit Jézus rám bízott, s amit általam
üzen: „Vegyétek és egyétek!” És ha megteszitek ezt, akkor a többi már
mind jön magától. Aki eszi, hisz a jelenlétben. Aki eszi, annak ünnep
lesz ez az étkezés. Aki eszi, az ünneplőbe öltözteti lelkét és testét
egyaránt. Aki eszik, közösségre lép a többiekkel. Aki eszi az élő
Kenyeret, az egyesül az Istennel.
© Horváth István Sándor

Imádság:
Uram, Jézus, mély hálát érzek irántad, hiszen te egészen egyszerű
módon, megtört kenyérben adod magadat nekem. Egyszerű módon adsz
lehetőséget arra, hogy veled egyesüljek. Irántad való szeretetem
jeleként veszlek téged magamhoz. Változtass, alakíts át engem, hogy én
is áldozat legyek és neked ajánljam életem!

Címkék: