Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a
túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal
vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy
szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már
megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és
megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt,
ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj
meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult:
„Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el
ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a
tenger is engedelmeskedik neki?”
Mk 4,35-41
A vihar lecsendesítésének elbeszélésében az evangélista egymással
szembeállítja Jézus nyugodt viselkedését és az apostolok feszültségét.
Miközben Jézus nyugodtan alszik a háborgó tengeren, apostolai
halálfélelemmel a szívükben küszködnek, nehogy elmerüljenek a tengerben.
Miután felébresztik az Urat, ő nem csak a tengeri vihart némítja el, hanem
elcsendesíti tanítványai háborgó lelkét és eloszlatja félelmeiket. Szent
Márk írásában több helyen is észrevehetjük, hogy Jézus személyének
kilétére vonatkozóan szeretne tanítást adni. Az emberek is sokszor azt
kérdezték, ami többek között a mai jelenetben is szerepel, hogy ki
tulajdonképpen Jézus? Márk erre a kérdésre akar válaszolni az evangélium
megírásával. A mai rész több választ is ad erre. Egyrészt Jézus Úr a
természet felett, másrészt úr a gonoszt jelképező tengeri vihar felett. De
az is kiderül, hogy Jézus mindig velünk utazik életünk „bárkájában”, nem
hagy el bennünket, az ő tanítványait. Ő az, aki a veszélyben eloszlatja
félelmeinket és növeli hitünket.
Horváth István Sándor
Kommentáld!