…Én vagyok… Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene...” (2Mózes 3:6)
Manapság megszoktuk, hogy az azonnali kielégülés szempontjai
szerint gondolkodjunk. Az a generáció vagyunk, akik egy ebédidő alatt
elintézzük az arcfelvarrást, és közben még sms-eket is küldünk.
Gyűlölünk bármire is várni. Gondolj vissza arra, amikor legutóbb várnod
kellett valamire, ami „csigapostán” érkezett, vagy sorba kellett állnod
egy pénztárnál. Ezek azok a helyzetek, melyekben nagyot tévedünk:
elvárjuk, hogy bármit is kezdett el általunk Isten, azt fejezze is be,
amíg még itt vagyunk, és láthatjuk az eredményt. Nem szeretjük, ha Ő úgy
dönt, hogy valaki más által folytatja munkáját, vagy ami még rosszabb –
a következő generációt használva! De Isten így dolgozik. Amikor felfed
valamit előtted, az általában már egy olyan keretben van, amely már
jóval azelőtt elkészült, hogy te színre léptél volna a vásznon. Isten
azt mondta Mózesnek: „Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák
Istene és Jákób Istene”. Isten ígéreteket adott Mózes ősatyáinak több
száz évvel Mózes születése előtt, most pedig eljött Mózes ideje, hogy
elfoglalja helyét Isten tervében. Megalázó lehet elfogadni, hogy te csak
egy kis láncszem vagy egy nagy-nagy láncban, de amikor Mózes megértette
ezt, akkor tudott bekapcsolódni és összpontosítani arra, ami jóval
nagyobb volt, mint ő. „Nem az számít, ki ültet, az sem, ki öntöz, hanem
csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz, együtt
dolgoznak ugyanazért a célért, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja
kemény munkájáért” (1Korinthus 3:7-8 NLT). Csodálatos, mi mindent tudsz
elérni, ha nem az foglalkoztat, hogy ki fog a fáklyával a célba érni.
Kommentáld!