Gondolat a boldogságról



Van az úgy, hogy az ember vakon születik meg. Éli az életét, alkalmazkodik a helyzetéhez, kifinomul a szaglása, hallása, tapintása, kárpótlásként a világtalan mivoltáért..

De akik látnak, arról mesélnek neki, hogy csodás azúrkék színe van az égnek, vérpiros a mezőn a pipacs, aranyszínű a napsugár, a búzamező, és a hold ezüst ragyogása ámulatba ejtő..  

A vak ember elkezd vágyódni, lelki szemeivel látni kezd, arról álmodozik, hogy egyszer talán tényleg látni fog. Reménykedik abban, hogy a mai fejlett orvostudomány segíteni tud majd rajta valahogy.

És egyszer csak csoda történik, és a vak tényleg látni kezd. Soha eddig nem tapasztalt öröm költözik a szívébe, nem érti, hogyan élhetett eddig színek nélkül. Minden pillanatot élvez, már-már a belélegzett levegőt is színesnek találja ...

Nem az teszi boldoggá, ami mást: pénz, vagyon, kapzsiság..

Ő értékeli azt, ami másnak alapvető, megszokott, azt, amiről más tudomást sem vesz,
hiszen neki soha sem hiányzott a szeme világa. Ahogy telik, múlik az idő, a vak egyre inkább fél attól, hogy elveszítheti újra a látásképességét, és ismét sötétségbe borulnak mindennapjai. És
minél inkább fél, annál inkább keserűvé válik az élete. Mindent leárnyékol a rettegés, már örülni sem tud annak, hogy látni képes...

A félelem összevegyül a vérével, és fekete átokként csordogál ereiben. Néha, amikor csendes éjjeleken felpillant a csillagos égre, eszébe jut az a vágy, amikor még világtalan volt,
mennyire szeretett volna látni.. Annyira erős, megkövesedett emlék ez számára, hogy már-már szinte tapintható, illata érezhető. Fölsóhajt, majd keserű könnyei végig mossák a
szomorú arcán lévő mély barázdákat. Úgy tűnik, akkor boldogabb volt, mint most. Mert akkor a csillapíthatatlan vágy csírázott ki szívében minden nap, reményeket táplált a holnapba,
most pedig a rettegés és félelem teszi tönkre a mát.

Jó az vajon, ha megadatik az embernek az, amire vágyik?

Vagy talán boldogabb lesz, ha el tudja fogadni magát olyannak, amilyen?

Talán az igazi boldogság nem abban rejlik, hogy meglegyen mindaz, amire vágyunk, hanem hogy megtanuljunk értékelni, és elfogadni azt, amink van.