GYÓGYÍTÓ SZERETET
Az a rossz - mondta -, hogy Galambos bácsinak elment az életkedve.
Mindig akkor van baj, ha a beteg feladta a küzdelmet. Majd hozzátette.
- Az élni akarás a legjobb orvosság.
Az egyik nap Galambos bácsi maga mellé ültette a feleségét.
- Elmegyek, anyjuk. Nincs már nekem miért élnem.
Galambos néni megfogta a férje lesoványodott, vékony kezét, és ránézett az öregre.
- Hát én? Én már nem számítok? Énértem nem érdemes élned?
Az asszony hangjában annyi szeretet volt, hogy attól három haldokló is meggyógyult volna.
Galambos bácsi meglepődött, és arra gondolt, hogy ennél szebb szerelmi
vallomást még fiatal korában sem mondott neki a felesége.
Amikor a
doktor legközelebb eljött, fejcsóválva vallotta be Galambos néninek,
hogy nem tudja mi történt, de a férje jobban van. Két hét után az öreg
felkelt az ágyból, a harmadik héten kiment az udvarra, egy hónap múlva
pedig elkísérte a feleségét a boltba. Hazafelé még a teli szatyrot is ő
akarta volna vinni, de az asszony ezt nem engedte.
Ettől kezdve
együtt mentek mindenhova. Eleinte úgy jártak, hogy Galambos néni
belekarolt a férjébe, aztán a karon fogásból kézen fogás lett, majd az,
hogy egy-egy ujjukat összefűzték, mintha tizenéves kamaszok lettek
volna. Mindig lassan lépegettek, mint akiknek rengeteg idejük van.
Inkább csak sétáltak, andalogtak. A szemben jövők néha mosolyogtak
rajtuk, de ők nem törődtek ezzel.
Egyszer egy régi ismerős megállította őket, és megkérdezte.
- Tán ifjú szerelmesek vagytok?
Galambos bácsi mosolyogva helyesbített.
- Öreg szerelmesek! S ez sokkal-sokkal többet jelent.
Kommentáld!